Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/32102
|
Szenny-történet
Avagy ami nem fért az AL-ra...
Megint ugyanaz a nap. Nyugodtan fekszek a kanapén és bámulom a tv-t. Nem is érdekel ami benne van. Ez már csak megszokás. Behunyom a szemem és lassan próbálok elaludni. Kutyaugatás. Fejemre húzom lassan a párnát egy elégedetlen morgással körítve. A kutya még mindig nem hallgat. Felkelek és az ablakhoz sétálok, majd egy könnyed mozdulattal húzom el a sötétítést szolgáló szövetdarabot. Süt a nap. Utálom. A szemem megakad a postaládán, majd felkapom a kabátom és lassan kicammogok a ládához. Számla? Nem. Levél. Mégis ki írna nekem levelet? Mikor beérek egy késsel elvágom a borítékot, és kiveszem belőle a levelet. Feladó: Dr. Katharine. Ő volt a pszichológusom az ínséges időkben. Szememmel átfutom a begépelt sorokat, majd a következő mondaton megakad a szemem: "Mr. Wide, mivel nyugdíjba vonultam az új utódom, Dr. Maximus, kíváncsi az Ön beszámolására, kérem mindenképp jelenjen meg!"- Ökölbeszorítottam az öklöm, ennek hatására a papír salátaformára gyűrődött az ujjaim között. Mit akar ez az ember? Még a nevét sem tudom megjegyezni...olyan, mint aki a történelemkönyvből szabadult. Ha mégis onnan, jobb ha visszadugja a seggét, mert én aztán rohadtul nem vagyok rá kíváncsi. De talán Katharine miatt igazán megtehetem. Az a nő volt, akire felnéztem egész életemben. Egy égésfolt tarkította mindig az arcát, azt mondta, hogy a férjével került folytonos összetűzésekbe, majd a három gyerekét a hóna alá kapva elment hazulról. A gyerekei egy iskolai kirándulás során meghaltak. Talán azért cosdáltam a nőt, mert ő volt az aki megértett...azokat vesztette el, akiket a legjobban szeretett, ezért a titkaimat is szívesen megosztottam vele. De ez a Pontifex...bocsánat....Maximus. Mindegy egy próbát megér.
Megkaptam az időpontot, majd a pszichiátriára érve, felgyalogoltam a 8. emeletre. Utálom a lifteket. 333-as szoba. Benyitottam, majd amikor megláttam azt a túlbuzgó vigyort, egyet hátraléptem és megfordul a fejemben az, hogy most szépen visszaülök a BMW-be és hazahajtok, megállva az italboltnál. Mielőtt vissza tudtam volna fordulni, egy nyálas hang ütötte meg a fülemet.
-Áh Mr...őő...Mr...
-Idefigyeljen, majd akkor beszélünk, ha ki tudja mondani a nevemet, bár nem gondoltam, hogy analfabétákat is alkalmaznak egy orvosi intézményben.-Böktem célzásként a fiatal orvos kezében lévő aktára, majd a szégyentől kicsit megremegett a kezei között. Reméltem, hogy békénhagy a hülyeségeivel és hazamehetek.
-Mr. Wide-Zavartan simított le a nyakán, szemeim pedig akaratlanul követték a keze útját, majd a nyaki erével néztem farkasszemet. A friss áldozat kíváncsian pillantott rám.-Jól ejtettem ki?
-Tökéletes...-Levágódtam a kanapéra, és a szemem sarkából figyeltem a csodálkozó tekintetét. Nem értem, netán meg kéne várnom, míg ő mondja, hogy leülhetek-e? Ismerem már olyan rég óta ezt a helyet, hogy ehhez igazán van jogom.
-Akkor kezdhetjük?-Elkezdte lapozgatni az aktámat.
-Úgy látom, nem nagyon készült fel.-Figyeltem a tevékenységét és a szám szélére kiült egy halovány vigyor.
-Igazából, nem sok mindent tudtam kivenni az iratokból...csak annyit, hogy Ön nagyon labilis személyiség...
-Mit szeretne hallani?
-Az egész életét!-Kiskutya szemekkel tapadt rám a tekintete. Ne nézz már így!
-Szóval...tudja egy mámoros éjszaka során történt az a katarzis, amikor anyám és apám...
-Nem épp erre gondoltam!-Belevágott a szavamba és köhintve megigazította a nyakkendőjét. Szorít a csomó, Édesem? Hát majd ha a fogaim között lesz a kecses nyakad, mennyire kellemetlenül fogod magad érezni...-Arról meséljen, hogyan került ebbe az állapotba.
Mélyet sóhajtottam, de a hülgy miatt kénytelen voltam belekezdeni.
-Az életem lesüllyedése ott kezdődött, amikor megismerkedtem Hitsukival. Igazából nem is volt lesüllyedés, legalábbis akkor kifejezetten boldog voltam, de egy veszekedés miatt pisztolycsövet nyelt a fürdőben. Mi csak úgy neveztük a hugommal a fegyvert, hogy Bishiölő.
-Borzalmas!-Elborzadt az arca, majd savanyú képpel folytattam.
-Mikor sikerült kihevernem, egy jégkocka segítségével közelebb kerültem a másik áldozatomhoz. Ryukinak hívták. Mindenkinek az életében a Bailey's mellé kell egy kis vodka. És ő volt a vodka. Ez a sötét aurájú bishounen a vanillás kisugárzásával teljesen rabul ejtett. És beleszerettem. Sok boldog percet töltöttünk együtt, így visszaemlékezve. Sok volt a vodka, a viagra, a fagyis kanál és a Vanilla...-Elvigyorodva néztem a vörös színben pompázó doktort.- Egy veszekedés miatt ő is átadta magát a Bishiölőnek. Innen indult a totális kiborulásom.
-És Ön mindig magát hibáztatta?
-Netán más kellett volna? De ne vágjon közbe! Tehát, kiborultam és eléggé labilissá váltam. Ha akkor nincs ott a hugom, Lucy és Kyo, már rég a lefolyóban csordogálnék. Ők voltak azok, akik mindig visszarántották a kezemet, vagy tartottak a lábamnál fogva, ha a nyakamon szorult a hurok. Közben megismerkedtem Die-al. Mindketten pofáraejtettnek éreztük magunkat, úgy gondoltuk ennél már nincs lejjebb...egyszer élünk. Készítsünk ki mindenkit! Persze, így utólag visszanézve sok kést dobtam mások hátába emiatt, és mégtöbb szúródott vissza az én szívembe. Boomerang elv. Aztán feltűnt a képben Deviant. Ő volt az, aki nagy semének vallotta magát, és ennyi pofára esés után jól esett volna egy igazi sikerélmény is. Magam alá akartam fektetni.-Néztem az elborzadt arcát és kishíján egy röhej hagyta el a számat, amiből így csak egy kacaj lett.-Amikor sikerült volna, és tényleg megadta magát, inkább hagytam. Túl gyenge voltam ehhez. Megbeszéltük, hogy ezentúl csak barátok maradunk.
-Értem, tehát még most is sikerélményeket keres?
Figyelmen kívül hagytam a kérdést, várjon csak türelemmel! Folytattam ezt a szenny-történetet. -Megismerkedtem egy eléggé fura személyiséggel. Nem volt sárga házból szabadult, hanem azért volt fura, mert mindent olyan könnyen le tudott kezelni. Irigyeltem. De ahogy a közelébe kerültem rájöttem, hogy nagy szíve van. A későbbiek folyamán pedig arra, hogy ez a szív igenis törékeny. Ez a fiú összejött Devianttal, majd mikor szakítottak összejött egy másik fiúval, azt hiszem valamiféle Andoval. Itt már elég szorosnak éreztem a barátságunkat. Ando megölte magát, a fiú pedig összeroskadt.
-Hogy hívták a fiút?
-Miura Haruma-Alig halhatóan elcsuklott a hangom. Nem szeretek róla beszélni. Tönkretettem őt is...Őt aki a legkevésbé érdemelte meg.
-Köszönöm-Csodálkozó képpel méregedett. Ó nem öregem! Nem fogok gyengének tűnni ezelőtt a vakarcs előtt! Köhintettem és folytattam tovább.
-Én voltam neki ott támasznak. És próbáltam visszahúzni az életbe. Sikerült is, mégsem engem választott, hanem visszament Devianthoz. Ilyenkor legjobb azt tenni, hogy ottmaradsz mellette, és csendben leplezed az iránta érzett érzelmeket. Magyarán meghazudtoltam önmagam. Aztán Devianttal megint szétmentek és ott voltam én. Megszeretett, azthiszem. Így utólag visszagondolva, hiba volt. Lehet, hogy barátoknak kellett volna maradnunk.
-Megutálta őt?
-Nem!-Csattantam fel, kissé erőteljes, ingerült hangon, mire a kérdezősködőm behúzta a nyakát.-Elnézést...
-Semmi baj-Megszeppenten rázta meg a csontos arcát.
-Csak azért mondom mindezt, mert talán én törtem össze a legjobban...a legjobb barátja, akiben korlátlanul megbízott. Az esküvő előtt, azt mondtam, hogy ezt nem bírom tovább. Nem bírtam tovább seme lenni és talán a házasságtól való kötelességektől is megrémültem. Szájbalőtte magát.-Beharaptam a számat és fél perc néma csend következett.
-Ezután mi történt?
-Nem halt meg...-Megráztam a fejem, a kisember pedig hitetlenkedve nézett rám, majd leintettem és hagyta, hogy folytassam.- Feltűnt a képbe a fia, Basho. Ő közölte velem, hogy az apja gyilkosságok miatt börtönbe került, eléggé megtörve. Természetesen miattam. Az az idegesítő kölyök mégis mellettem volt, pedig inkább az apjával kellett volna foglalkoznia nem velem. Olyan, mint maga...egy kiskutya.
-Na de kérem...-Mordult fel.
-Látja? Megint morog...-Halkan elkezdett nevetni.-Tehát ez a kölyök, mégha az agyamra is ment, ő az, aki nélkül már nem lennék itt. Mellette végre nyugodtnak érzem magam, bár senki mellett nem bőgtem annyit eddig, mint mellette. Azon a hangon szól mindig hozzám, amitől összeszorul a szívem. Tudom nyálasan hangzik, de ez van-Hanyagul vállat vontam.
-És mit fog tenni, ha Ő is öngyilkos lesz?
-Utána megyek...többet nem akarok mást, elég volt ennyi. Szűkiben így nézne ki az életem. Megfelel?
-Igen-Búzgon elkezdett valamit írkálni, majd egy szempillantás alatt mögötte teremtem, befogtam a száját, amit épp sikításra nyitott volna, mivel a hegyes fogaim lassan szakították át a vénáját. Engem nem érdekel ez az ember...a vére annál inkább, ráadásul Katharine-n kívül senki nem fogja tudni az én Életemet. Megtöröltem a számat, majd kisétáltam a szobából és a portára érve hanyagul odaszóltam.
-Dr. Maximus nem vár több beteget...-Azzal elhagytam pszichiátriát és beülve a BMW-be hazaszáguldottam, hisz otthon vár a Kiskutyám...~
bye. bye.
|
