Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/44862
|
2015-01-03
Csak mert szeretem a verseket:)
(nem én írtam,csak a keresztnevünk egyezik:) )
Visnyei Petra: Születésnapomra
Tizennyolc éves lettem én,
Elmélkedés e költemény,
Irka
Firka.
Rövid idő, mi elillant.
A láthatatlan rám pillant:
Furcsa
Mustra.
Egyszerre lenni kint és bent,
Mosolyban, könnyben, fent és lent,
Bolond
Dolog.
Dallamosan élénk színek
Bujkáltak, most helyet kérnek,
Elmém
Eszmél.
Mellettük monokróm ütem
Halkan kiált, bántja fülem.
Képek
Félnek.
Karcos árnyékban tűnődöm
A múltamon és jövőmön,
Örök
Körök
Kergetőznek mindenkiben.
Táncolni valamennyiben
Kevés
E lét.
Füstös víztükrökre lépve
Nem tudhatni, milyen mélyre
Enged
Testem.
Festékporos medrek várnak,
Átformálni palettámat
Vakon
Hagyom.
Teljes nem lehet, de épül.
Elégedett leszek végül.
Erős,
Egy hős
Kovács András Ferenc
Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!
Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
se bű,
se báj.
A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul,
csupán
bután.
Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
Enyém
e fény!
Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
serény
erény…
Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
ha kell,
ha nem?
Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
iszony.
Bizony.
Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se bű,
se báj.
Sebaj.
Szabó Lőrinc: Az Egy álmai
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
|
