Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2005. október 31.
Deres táj kisfiúval
Dérbõl épített mesekert a táj, kristály
hazán gyakorolt északi angyalok költik
a formákat... Fehérhabos bokrok ágain
dérsasok állnak; szürke kis foltok:
verebek mókáznak, vibrál köröttük
a levegõ, berúgnak egymástól, s lebegõ
hangulattal csipegetik a fagyragadozókat,
szomjukat oltván... Hejehujahaj! Télapó
által lenyisszantott tündérleányhaj
a mezõ füveire dermedt pára. A dúskerek
harmatcseppek most hegyesszuronyú
kristálykatonák a királyi jegenyén,
óvják a csendet s a lombjavesztett
õskoronát... Parasztfiúcska toppan
a tájba, deres a szempillája, deres
a kucsmája. Félelmet csihol, s felgyújtja
gondolatát, mélyfekete lángból figyel át
rám, sárkány leszek talán, vagy Jancsikát
hízlaló együgyû boszorkány a sûrû erdõ
közepébõl. Dérkutyát szólít, õ már látja,
noha még pára, lába mellé hívogatja és
válla magasában hosszan símogatja
a csak neki szelíd hatalmas fejet.
Megnyugtat: "itt nem ugat", s fülébe
súgja titkukat. "Jó kutya vagy Burkus",
dícséri meg aztán a szeretet mákonyos
hangján, s rámnéz vihogva; kiskaréjnyi
dércsipke foga fölött bíborlik a pisze
orra. "Nem harap?" kérdem aggódva.
"Néha" - mondja büszkén, s vált
a képregény, elnyargal a kicsi legény.
Nyihaha! Átlátszó paripa. Nyihaha!
Dércsikók. Ki lesz az elsõ? Fogadjon
mindenki, indul a nagy derbi. Csapkod
a kórók közt, szíve könnyed; vigyázat
csöpp zsoké, mesekönyved lapjai hullanak
a levert kristályokkal. Fehérhabos bokor
csalogatja; jaj! a lovacska ledobja
magáról. Déresõ zuhog rá a bokoraljban,
összeroskadt, olvadozó hóember kiáltja:
Segít?!" Odamegyek, fölemelem; "megvadult
megint - panaszkodik, aztán legyint: "majd
veszek másikat". Most már hitelt akar, kicsit
sántítva, rosszul viselt haraggal bandukol
az édeni téli ösvényen. Hátra-hátra néz,
alig várja, hogy eltûnjön elõlem, s
felpattanjon végre a páraparipára. Vadon
nõtt diófán varjak tûnõdnek, éjszínû
tollukon gördül a fény, velük teljes
a tél. Kis csapatokban énekel a klán:
alszik a határ, fészkünket a lomb nem
takarja már, - fáj, fáj, fáj; többé talán
nem is talál vissza a nyár, - kár, kár, kár.
Bõvül a kórus, megjön a madarak
kedve, s jól hallom: az emberke
is fújja csoda-rekedt ében hangon.
/Bartos Aranka verse/
|
