Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/142863
|
2005-11-16
Bújj, bújj, zöld ág - a kapu misztériuma – 122. Beavatás
Tömérdek ostoba, és otromba kifejezés rombolja édes anyanyelvünket. Kirí közülük a nyílászáró szerkezet. Ugyan vajon mi lehet? Dugó, mondjuk egy amolyan hajlítható, sörnyitós, gumírozott darab? Ez tényleg szerkezetnek mondható. Netántán a sliccre varrt cipzárról volna szó? A tamponról? A vécétetőről vagy a söröskupakról?
Szóval nem csupán otromba ez a kifejezés, hanem pontatlan is. Bizony, az ilyesmi együtt jár. Az igaz szép szokott lenni, s ami ronda, az valószínűleg hamis.
Nos, aki gyönyörködött már székely kapuban, római diadalívben, vagy a perui naptár-kapuban, annak eszébe jutott-e nyílászáró szerkezetnek csúfolni ezeket a csodákat?
Mert ezek bizony kapuk. Igencsak különbözni látszanak, formában, korban, használatban. Az első, ami szembeötlik, hogy a kapuhoz nem föltétlenül tartozik épület, fal, sőt, az se lényeges, hogy szárnyai legyenek, retesze, kilincse. Szabadon állhat egy perui hegyen, a libalegelőn, a stadionban: két oszlop és egy szemöldökgerenda az egész. Körülötte nincs semmi, csak mező, vagy bokrok, kődarabok; híg a tér. A kapu tehát nem nyílást zár, hanem mond valamit. Történetről mesél, mi több, drámáról, ami benne, e mozdulatlan építmény ürességében zajlik. A híg tér a kapuban megsűrűsödik: ott történik valami lényeges, talán sorsdöntő. Még akkor is, ha ez a bizonyos életbevágó esemény csupán egy játék része. Aki focizott már, tudja, hogy a gól élet-halál kérdése tud lenni.
*
A dolgok természetének kinyomozásában sokat segít a népi tudás. A székely kapu gyakori faragványa az életfa, ami a mindenséget jeleníti meg – ott, abban a porfészek, Isten háta mögötti falucskában. Sok faragáson fölismerhető a kígyó, vagyis a sárkány, az idő állata, amely megeszi minden évben a Napot, de újjá is szüli. Ősi teremtés történetre emlékezik egy gyermekjáték. „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!” Kiderül belőle, hogy a kapu aranyból van, tehát szent, isteni, égi dolog, hiszen az arany a menny féme. Továbbá: a kapu nyitva áll, tehát az idő éppen alkalmas. Mire alkalmas? Az élet megalkotására. S lám, az bújik ki belőle: a zöld ág és a zöld levelecske. Különösen figyelemre méltó, hogy a játékban maguk a gyermekek alkotják a kaput, tehát ez a bizonyos aranykapu maga az ember, aki Isten társa a teremtésben.
*
A kapu szót 1009-ből tudjuk kimutatni nyelvemlékeinkből. Állítólag a török eredetű, bezár értelmű igéből származik a koporsóval együtt. A koporsó is bezár s megnyit; nem csupán a tetemet fogadja magába, de átjáró is a másvilágra. Hogy a kapu bezár, azt ránéztében is észrevesszük, de már tudjuk, hogy nem egyszerű nyílást zár be. Az itáliai népeknek, s később a rómaiaknak is ős kapuistensége volt Janus; a kezdetnek és a végnek, az életnek és a halálnak, a jelennek és a múltnak, sőt a Napnak az istenét is tisztelték benne. Ezért ábrázolták kettős arccal, mert előre is tekintett és hátra is. Az ő nevéből származik a január hónap neve, az évkezdő hónapé, amely a téli napforduló után megnyitja az új esztendőt, miután az előzőt bezárta.
*
A kapu tehát jel, amely az innen és a túlnan határán áll. Minden kultúra, amely szellemi értelemben is létezett, ismerte, értette, és alkalmazta a maga beavatási szertartásaiban, melyeknek közös értelme, hogy a beavatandó a kapun keresztül szellemileg magasabb létformába lép. A perui és egyiptomi napkapu, a sámán jurtájának füstnyílása, a templomkapu egyaránt a szent és a profán határa. Mind szakrális térbe vezet. A mohamedán a mecset előtt hagyja cipőjét, se vele a külvilágot, a katolikus a szentelt vízzel megtisztítja magát.
Bent a főhajót újabb kapu, a diadalív választja el, vagy köti össze a szentéllyel. Ennek soha nem voltak zárható ajtótáblái, és a II. Vatikáni Zsinatig itt állt az ún. áldoztató rács, ahol a hívek az oltáriszentség magukhoz vételével Krisztussal egyesültek.
A római diadalív sem profán építmény. Olyan hadvezérnek emelték, aki győzelmével a héroszok, a félistenek körébe lépett. Az eredetieknél talán híresebb a párizsi, amivel Napóleon tisztelte meg önmagát.
*
A kapun átjutni roppant nehéz. Oroszlánok őrzik, vagy sokfejű sárkányok, mint a Heszperidák kertjét, vagy Tündérországot a János vitézben. A falusi kapuk félfáit máig kapubálványnak hívják, s némelyiknek még feje is van, jeléül annak, hogy nem egyszerű gerenda az illető. Olykor a démoni erő magában a kapuban rejlik. Az egyik ilyen kapu-típus a mozgó szikla. Legismertebb változata az Odüsszeusz mondakörből való. Nem Homérosztól, hanem Apollodórosz mitológiájából idézzük: „Ezután útelágazáshoz érkeztek – mármint a tengeren. – Egyik ága a Bolygó Sziklákhoz vezetett: az egyik szirten az asszonyarcú, asszonykeblű Szkülla ült, akinek csipőjéből hat kutyafej és tizenkét kutyaláb nőtt ki. A másik sziklát Kharübdisz foglalta el, aki napjában háromszor fölszívta és kiköpte a vizet. Odüsszeusz teljes fegyverzetben állt a hajó farán. Hirtelen megjelent Szkülla– természetesen sziklástul – megragadta hat bajtárűsát és lenyelteőőőő őket.” A másik ragadozó kapu fajta a vagina dentata, vagyis a fogakkal ellátott vulva, valamint a boszorkányszáj – amelyek a férfi és a nő princípium közti küzdelmet, a nemzést és a születést is jelentik. Az ólombarát című népmesében mondja a sárkányok anyja: „Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte, akkor én meg akkora szájjá változom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig az égnek vetem, s hogy abban megfoghatom azt az átkozott gazembert és a két testvérét: mint a malomkő a búzát, úgy összemorzsolom őket”.
Három mozzanatra érdemes fölhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy a kapu nem tárgy, hanem maga a gonosz lény: a sárkány, Szkülla és Kharübdisz, a szörnyasszony a vagina dentatával, a boszorkány. A másik: a kapu a föld és az ég közti teljes mindenség átjárója, a harmadik: úgy működik, ahogy a malomkő. Se megkerülni, sem átbújni rajta nem lehet, tehát az ilyen kapuk „próbatételét nem lehet fizikai erővel leküzdeni, csak szellemi aktus révén” – mondja Mircea Eliade. – „Beavatási szelekciót végeznek: különválasztják azokat, akik képtelenek elszakadni a közvetlen valóságtól, meg azokat, akik fölfedezik a szellem szabadságát, azt, hogy a gondolkodás segítségével meg lehet szabadulni az anyag törvényeitől”.
*
Hogy az ember szellemi előrejutása nem fizikai természetű, és nem is kapcsolható össze üzleti, politikai vagy akár művészi sikerrel, azt jól mutatja a kínai Csan-buddhizmus alapművének címe: Kapujanincs átjáró. Vagyis a megvilágosodni vágyónak olyan kapun kell átverekednie magát, ami az, és mégsem az. Egyébként a Csan-ból lett Japánban a zen – így talán többen ismerik. Nos, a Kapujanincs átjáró egyik párbeszéde így hangzik:
„Vímalkríti, megkérdezte Mandzsusrítól: Micsoda a bódhiszattva kapuja az Egy és Egyedülvalóhoz?
Mandzsusrí így felelt: Szerintem a tanokban nincsenek szavak, nincsen igehirdetés, nincsen disputa, sem pedig szellemi tevékenység. Túl van az a kapu minden kérdésen és válaszon. Ezzel a tudattal lépsz be a kapun az Egy és egyedülvalóhoz”.
*
A középkori templomok bejáratát is oroszlánok vigyázták, s angyalok őrködtek az oszlopfőkön. A támadókat szörnyű ördögök jelezték a tornyok, a templom párkányán – pl. vízköpők formájában
Magának a kapunak a faragványai rendszerint éppen a határhelyzetet ábrázolták. Igen gyakori az utolsó ítélet jelenete. Középen a Pantokrátor, a Világbíró Krisztus, tőle jobbra az üdvözültek, balra a kárhozottak. Ez a lehető legrealistább megfogalmazása annak, amit föntebb idéztünk Eliadétól és a Kapujanincs átjáróból: a kapun csak szellemileg lehetséges átjutni. Mi most egy képileg egyszerűbb, de nem kevésbé bonyolult remekművet mutatunk az arles-i Szent Trophim templom homlokzatáról. A mandorlában a Pantokrátor ül. A mandorla az égi fény, de egyúttal a világ is, amely ebben a fényben a mennyország. Körülötte a négy evangélista jelkép-lénye: az angyal-ember, az oroszlán, a bika és a sas. Ők az örömhírt jelentik, azt, hogy a megváltás megtörtént, ettől kezdve az emberiség új programja Isten országának a megvalósítása. Természetesen nem a halálban, hanem az életben. A kapun való áthaladás tehát az Isten országába való átlépés. A templomba menni másként nem is volna szabad és illő…
*
A japán császár a Napisten ivadéka, a II. Világháború utáni békekötésig istennek számított. Egyik címe: mikádó, vagyis fenséges kapu.
János evangéliumában így tanít Jézus: „Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül”.
Ez a kapu legmélyebb misztériuma. Krisztus a kapu, ám csak az léphet be rajta, aki fölveszi keresztjét, aki barátjává lesz, újjászületik benne, aki lelke alapjában azonosul vele. Ez nem valami vallásos dolog, hanem a méltó és normális élet, amit gyermekkorunkban éltünk, amikor zöld ág és aranykapu voltunk a pajtásainknak.
Czakó Gábor
|
