Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2007-06-19
A kandalló melege (1. rész)
Rinka, 2007. június 19.kedd
A folyópart néptelen volt ezen a kora reggelen. A víz csendes méltósággal ballagott a széles mederben, tükrében a kelő nap nézegette magát. A madarak most ébredtek álmunkból, egy kis veréb éppen tollruháját rendezgette egy korhadt faágon. A meredek marton egy nő üldögélt, két kezét összefonta a térdén. Szemei mintha a távoli, túlsó partot fürkésznék, valójában azonban magába nézett; oda, ahová csak keveseknek engedünk bebocsáttatást. Haját a szél folyton az arcába kergette, ilyenkor jobb kezével a füle mögé tűrte a rakoncátlan tincseket, majd újra összefűzte ujjait felhúzott térdén.
A parton egy férfi jelent meg, a kutyájával. Egy fadarabot hajigált a vízbe, a kutya boldog csaholással vetette magát utána. Kis idő múlva elunta a szaladgálást, a fadarabot a gazdája lába elé helyezte, okos szemeit a gazdira függesztette:
- Eluntad, mi? - borzolta meg a fejét a férfi - ott az a szikla, jó meleg, megszáríthatod a bundádat.
A kutya elfoglalta a felkínált helyet, a férfi pedig ügyesen megmászta a meredek partoldalt. Kedvenc helyére igyekezett, a lehajló ágú szomorúfűz alá. Régebben gyakran üldögélt itt, magányosan, elmélkedve; közben Néró a parton rohangált fel-alá. Régebben, amíg nem volt Vivien. Azóta megszűnt a magány, csak fél órát tölt itt naponta, a kutyával foglalkozva. Ma azonban ráér, Viviennek dolga van, nem találkoznak.
A fához közeledve, észrevette az ágak sátrában üldögélő nőt. Elfoglalták a helyét. Kicsit odébb leült a meredély szélére, szeme sarkából a nőt figyelte. Milyen kicsi, milyen esett, milyen magányos. De hisz nemrég még ő is … Mitől van az, hogy ennyi ember lézeng a világban egyedül?
- Honnan veszem, hogy egyedül van? - korholta magát.
- De hiszen csak rá kell nézni - válaszolt is mindjárt a kérdésére - a háta görnyedt, a válla lóg, arcán kétségbeesés.
Kicsit közelebb merészkedett, pár méterre a nőtől megállt. Az le sem vette a szemét a folyóról, látszólag észre sem vette a mellette álló férfit.
- Nem megoldás - szólalt meg a halkan a férfi - higgye el, nem megoldás! A bánat velünk jön.
A nő odakapta a fejét a mély, kicsit dörmögő hangra. Nem válaszolt, nem akart beszélgetni senkivel. A férfi letelepedett a közelében, de többet nem nézett a nőre, úgy kezdett beszélni.
- Nem akarok magától semmit, csak beszélgetni egy kicsit. Ha nem akar, ne is válaszoljon, csak hallgasson meg.
A nő a kutyát figyelte, ahogy bundáját megrázva igyekszik szabadulni a folyó vizétől. A feszültség felengedni látszott az arcán. A férfi is a kutyát nézte.
- Nérónak hívják. Azt mondhatná, micsoda szokványos nevet adtam neki, minden németjuhászt Nérónak hívnak. De ez különös kutya ám! Ez igazi Néró. Imádja a tüzet. Otthon, ha ég a tűz a kandallóban, odahasal, és egész nap bámulja a pattogó szikrákat. Még étellel is nehéz onnan elcsalogatni.
A nő picit elmosolyodott, innen lehetett tudni, hogy figyel a történetre. A férfi folytatta.
- Itt találtam, a folyóparton, sérülten és betegen. Talán két hónapos lehetett. Akkoriban minden nap itt üldögéltem. Úgy látszik, a gazdájának nem kellett a beteg kiskutya. Hazavittem, megtisztogattam sűrű bundáját. Egy állatorvos ismerősöm rendbe hozta az egészségét. Sokáig azt sem tudtuk, megmarad-e egyáltalán. Egész nap egy rongyszőnyegen hasalt a kandalló előtt, de még ott is reszketett. A félelemtől, vagy a hidegtől? Ki tudja. Én úgy gondoltam, attól a hidegtől, ami a lelkében volt. Ennek már öt éve, és most nézze meg, milyen életvidám.
A nő továbbra is a kutyát figyelte, nem szólalt meg. A férfi halkan folytatta, mintha csak magának beszélne:
- Két éve, a tavasszal, megáradt a folyó. Egyik reggel jöttünk Néróval, meg sem lehetett közelíteni a partot. A víz tombolva rohant, kicsavart fákat, bokrokat ragadott magával a szennyes áradat. Arra gondoltam, a természet örökre szétrombolja saját magát. Amikor egy hónap múlva erre jártunk, a víz visszahúzódott, a part mentén zöldülni kezdett a barka. Egy év múlva nyoma sem volt a rombolásnak. A természet okos, egyszer rombol, másszor épít. Mi emberek, tanulhatnánk tőle; építeni, de legalább nem rombolni. Legjobb mindent rábízni, akkor minden megoldódik.
A nő felemelte ölébe hajtott arcát, figyelmesen megnézte magának a férfit. Arcára visszatért a nyugalom. Szedelődzködni kezdett.
- Visz’ lát, és kösz a történetet - fordult a férfihoz, és kezet is nyújtott - egyébként Ibolya vagyok.
- Géza - mutatkozott be a férfi.
Ibolya elment. A férfi az órájára pillantott, és füttyentett a kutyájának:
- Gyere, Néró, mert a gazdi a végén még elkésik a munkából! Már hét óra, és még haza is kell érnünk.
A kutya azonnal engedelmeskedett, elindultak egymás mellett, a keskeny ösvényen.
A két gyerek összebújt a paplan alatt, úgy hallgatták a konyhából beszűrődő veszekedés zaját.
Nem volt szokatlan jelenség, minden este hasonló jelenetek játszódtak le. Megszokhatták volna, ha valaha is meg lehetne szokni, amikor két ember egymás lelkét öli.
- Te részeg állat, te! Így kell hazajönni? Mit vétettem, hogy ezt mérte rám a sors?
- És én mit vétettem, hogy téged kell nap, mint nap látni, hallani és ölelni? A hideg, kőszobor testedet? A simogatást nem ismerő kezedet? Csodálkozol, ha iszom? Ha nem innék, már régen felakasztottam volna magam!
- Csendesebben, meghallják a gyerekek! - harsogott az asszony.
- Hát persze, ha én ordítok, azt meghallják. De a te hangod nem hallatszik be hozzájuk - morgott a kicsit kapatos férj.
- Hol jártál, azt mond meg? - kiabált az asszony, változatlan hangerővel - hol a csudában csavarogtál? Már megint annál a … na, ki sem mondom, mit gondolok az Ibolyádról, odáig nem alacsonyítom le magam.
- Rozi, azt ajánlom, vedd vissza magad! Magadnak köszönheted, ha nem melletted keresem a boldogságot. Erre jövök haza minden nap, erre az ordításra, veszekedésre. Mit gondolsz, én így terveztem az élemet? Mikor fordult elő utoljára, hogy normális hangon szóltál hozzám? Ibolya legalább szeret.
- Szeret! És a gyerekek? Rájuk nem gondolsz?- Rozi most már sírt.
- Csak rájuk gondolok. Ha nem így lenne, már rég nem lennék melletted.
Úgy tűnt, végre megszületik a béke, kicsit csend lett. A két gyerek megkönnyebbült sóhajjal fújta ki a levegőt. Talán most már alhatnak. Úgy aludt el a két lány, hogy a nagyobbik mindkét karjával átölelte a kicsit. Még csak hét éves, nem sokat ért az egészből.
Rozi másnap délelőtt átrohant a szüleihez. Első dolga volt elpanaszolni az este történteket. Soha nem gondolta, hogy az ő jelentéktelen férjére valaki férfiként tekint.
- Rozi, neked egy szemernyi eszed sincs! - mondta neki az anyja - Ha valakit vissza akarsz csalogatni, azt ne ordítozással tedd, hanem mézédes szavakkal, simogatással.
- Ugyan - vágott vissza Rozi - nehogy már Anyám is elhiggye, tényleg kell Csaba annak a nőnek. Ha valóban el akar menni, tőlem megteheti, de a pucér fenekével. A lakásból semmit nem vihet el. Megkapja a ruháit, aztán visz’ lát. Két hét múlva úgysem kell a nőnek, ha üres kézzel megy.
- Nagyon keményszívű vagy te, Rozi - szólt bele a vitába az apja is.
- Kemény, nem kemény, itt én diktálok. Ott a két gyerek, nem tehet, amit akar. Majd megnézheti magát, mit kezd a fél fizetésével. A bíróság is az én pártomat fogja.
- És hol marad a szerelem? - kérdezte csendesen az apja.
- Szerelem? És ezt pont maga kérdi? Aki leginkább rajta volt, hogy nem baj, ha nem tetszik, ezt fogd meg magadnak, ez jó, szorgalmas, csendes? Nem maga mondta, hogy a szerelem majd megjön később? Hát közlöm, nem jött meg, vagy ha megjött is, elszállt!
- Rozi! Volt más választásod? Ott volt a gyerek a hasadban, az apja meg lelépett!
- Hát azt nem vártam volna magától, hogy felemlegeti nekem! Bár ne hallgattam volna magukra! Inkább vártam volna még, hátha visszajön! Ha maguk nem siettetik az esküvőt, talán vissza is jött volna hozzám!
Rozi elrohant, dühösen bevágva maga után az ajtót. Fortyogott benne a méreg. Az apja még képes a védelmére kelni ennek a szemétnek. De ő nem engedi, hogy boldog legyen, egyszerűen nem engedheti. Ő sem boldog, Csaba se legyen az. Otthon elővette a két lányt.
- Ide hallgassatok! Szeretnétek, ha apátok elköltözne ahhoz a repedtsarkúhoz? Ugye, hogy nem? Na, akkor, ha este megjön, akkor ezt mondjátok is el neki. Egy kis sírás mindent megold, meglátjátok! Ha nem segítetek, megnézhetitek magatokat. Akkor nem lesz ám kempingbicikli karácsonyra.
Géza az utolsó pillanatban ért oda a munkahelyére. Azonnal Vivient kereste a tekintete. Az asszony, szokásos fehér blúzában ott ült a számítógépe mögött. Ilyenkor fel szokott pillantani, váltanak egy mosolyt egymással, és ebből tudja, hogy minden rendben van. Most azonban nem nézett fel, elmerült a munkájában. Géza nem mehetett csak úgy oda hozzá, a munkahelyükön adni kellett a látszatra. Vivien azt mondta, majd ő közli a férjével, ha úgy látja jónak, addig vigyázzanak. Nem értette ugyan, de tiszteletben tartotta az asszony kérését. Valami ürügyet keresett, hogy pár szót válthassanak. Nem számít, miről beszélnek, csak hallani akarta az asszony hangját. Már éppen elszánta magát, hogy odamegy valami kitalált problémával, mikor az asszony felállta székéről, és bekopogott a főnökhöz. A bátorsága elszállt. Alig tudott a munkájára figyelni, folyton elkalandoztak a gondolatai. Az órájára pillantott. Három óra múlva ebédszünet, akkor válthatnak pár szót. Egy éve, minden nap együtt ebédelnek, ezt már megszokták a kollégák, barátoknak tekintik őket.
Már tizenkettő előtt lerohant az ebédlőbe, odatelepedett az asztalukhoz, várta az asszonyt.
Egyfolytában a bejáratot leste, de nem jött.
- Vivient várod? - kérdezte az egyik kollégája - ma nem jön le ebédelni, azt mondta, fáj a feje.
Nem volt türelme megenni a második fogást, rossz érzés kerítette hatalmába. Felrohant az irodába. Vivien egyedül ült a gépe mellett, de nem dolgozott. Sírt. Végig sem gondolta, látja-e valaki, odarohant hozzá.
- Mi a baj? Miért nem osztod meg, ha valami baj van, hátha tudok segíteni?
Az asszony csak rázta a fejét. Kicsit megnyugodott, és annyit mondott Gézának:
- Ma feltétlenül beszélnem kell veled, de nem itt. Ráérsz ma?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Mindig ráérek, ha hívsz.
- Jó, akkor este, a szokott helyen. Most menj!
- Baj van?
- Majd este! - a hangja annyira elutasító volt, nem mert többet kérdezni.
|
