Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/244860
|
2007-06-20
A kandalló melege (2. rész)
Rinka, 2007. június 20.szerda
Ibolya az a fajta nő volt, akinek soha, semmi nem sikerül az életében. Közel harminc éves volt, és még nem ment férjhez. Már 16 éves korától voltak udvarlói, nem itt volt a hiba. A választásával volt a baj. Mindig azokat szerette meg, akik a későbbiek során méltatlannak bizonyultak a rájuk pazarolt érzelmekre. Az utolsó megaláztatás után, hat évig tudni sem akart a férfiakról. Nem járt sehová, munka, háztartás, olvasás, tévé; néha egy színház, mozi a barátnőjével. A magány akkor tudatosult benne, amikor a barátnője, hosszas válogatás után, férjhez ment...
Megértette, fel kell adnia sündisznó-magatartását, ha nem akar egész életében egyedül maradni.
Csabával a véletlen hozta össze. Bonyolult, sok türelmet igénylő ügye volt az önkormányzatnál. Azt sem tudta, hol kezdje az ügyintézést. Csaba, aki ott volt előadó, készségesen segített mindenben. Ellátta tanácsokkal, mindig megmondta, merre talál egy esetleges kiskaput, ha elakadtak a dolgai.
Hamarosan mindent tudtak egymásról, Csaba szeretett mesélni a gyerekeiről. A feleségéről hallgatott, alig említette, azon kívül, hogy tudatta: létezik. Nem volt szép férfi, női szemmel inkább csúnyának mondhatnánk, de készséges, barátságos természete vonzóvá tette.
Mire Ibolya a dolgok végére járt, már barátok voltak. Aznap meghívta Csabát vacsorára, egy közeli étterembe, hogy megköszönje a segítségét.
A vacsorát később több is követte. Egyszerűen jól érezték magukat egymás társaságában.
Mindent meg tudtak beszélni. Ibolya, életében először beszélt őszintén a csalódásairól. A férfi vigasztalta, és azt tanácsolta, nyitni kell az emberek felé, a múltat temesse el, jó mélyre a tudatában.
Talán így is maradt volna minden, ha egyik este nem zenés helyet választanak. A zene olyan hívogató volt, Ibolya vágyakozva nézte a parketten keringő párokat. Hat éve nem táncolt. Csaba észrevette a vágyakozását, felkérte. Összebújtak a lassú zenére, a tánc felkorbácsolta az érzékeiket. Az éjszakát együtt töltötték.
Reggel Ibolya bocsánatot kért, sajnálja a történteket. Magyarázatként annyit mondott, túl hosszú ideig fojtotta magába a vágyakat, most felszínre törtek. Ez többet nem történhetik meg, senkinek nem szeretne az életébe gázolni, de az övéből sem hiányzik egy ilyen bonyolult kapcsolat. Akkor, végre mindent megtudott Csabától. A hideg ágyat; az örömtelen, simogatás, jó szó nélküli éjszakákat. Szeretők lettek. Ibolya először nem is akart többet. Nem vágyott férjhez menni, csak egy meleg érintésre volt szüksége. Beérte a lopott órákkal.
A legnehezebb az ünnep volt. A férfi ilyenkor nem tudott otthonról szabadulni. Karácsonykor Ibolya megivott egy üveg konyakot, és álomba sírta magát.
Magányosan teltek az esték hét közben is, néha egy telefon enyhített valamit a gyötrődésen.
Nyáron, amikor a férfi üdülni ment a családjával, Ibolya nem találta a helyét. Pedagógus volt, ott állt előtte az egész, gyönyörűséges nyár, és nem tudott mit kezdeni magával. Próbált ő is elutazni valahová, de ez sem könnyített a vergődésén. Néha kiment a folyópartra, leült a fűz alá. Nézte a vizet, a folyó örvényei vonzották, hívogatták. Úgy érezte, minden megoldódna, ha a folyó elnyelné a testét.
Vivien beült az autóba a férje mellé. Nem szóltak egymáshoz. A férfi oldalvást rápislogott vezetés közben.
- Döntöttél? - kérdezte végül.
Az asszony csak biccentett a fejével, nem volt kedve megszólalni.
- Meg is mondtad neki? - fordult felé gyanakodva a férje.
- Majd ma este, ezt nem lehet a munkahelyen, ennyi belátás igazán lehetne benned, Gábor! - fortyant fel.
- Te, ha ez arra megy ki, hogy megint összebújj vele...
- Már mondtam, hogy vége, most mit akarsz tőlem! - sírta el magát az asszony.
- Én semmit, drágám, te akarsz mindent. Pénzt, luxusautót, nercbundát, külföldi nyaralást, ékszereket. Márpedig ebben csak akkor lesz részed, ha velem maradsz, és ezt te nagyon jól tudod. Mehetsz, megmondtam, de azzal a cuccal, amivel hozzám költöztél. Ha elmész, tőlem egy megveszekedett vasat sem látsz! - a férfi dühös mozdulattal csavart egyet a kormányon.
- És jó lesz az neked, ha szerelem nélkül bújok melléd?
- Ugyan, ugyan! Eddig is azt tetted! Mi változik? Legfeljebb annyi, hogy most mást szeretve fekszel le velem! - röhögött a férje.
- Te szemét! Állj meg azonnal, vagy kiugrom!
- Parancsolj, drágám! Akarsz hat kilométert gyalogolni hazáig? - készségeskedett a férfi, és az asszony előtt átnyúlva, kinyitotta neki az ajtót.
Vivien a sírásba menekült, de nem szállt ki. A férfi elégedetten becsapta az ajtót, majd újból besorolt a forgalomba.
- Hogy lásd a jóindulatomat, itt van némi pénz - mondta a férfi, és kötegnyi tízezrest dobott az asszony ölébe - vegyél magadnak valami csinos holmit a szakításhoz. És egye fene, kimaradhatsz reggelig, de akkor holnap le is számolsz a munkahelyeden. Ha nem tennéd, holnapután kirúgatlak a főnököddel. Tudod, hogy megvan hozzá a hatalmam. Nekem mindenhez megvan a hatalmam, és élni is fogok vele, ha rákényszerítesz. Úgyhogy, inkább légy jó kislány, vegyél magadnak egy csomó felesleges vicikvacakot, és próbáld élvezni, hogy gazdag ember a férjed.
Az asszony hányingerrel küszködött. Először arra készült, az arcába vágja a pénzét, de végül mégsem tette.
- Itt állj meg, megyek vásárolni - a hangja már határozott volt, nyoma sem maradt az előbbi, bágyadt hangnak.
Ibolya sütött-főzött. Csaba nem volt igényes az étkezésre, de ő szerette elkényeztetni azt, aki hozzá tartozott. Amikor kopogtak, még egy pillantást vetett az előszobatükörre, mielőtt ajtót nyitott volna.
A férfi olyan szorosan ölelte magához, mintha soha nem akarná elengedni. Két hete nem látták egymást.
- Gyere, vacsorázzunk, már készen vagyok - tessékelte az ebédlő felé a vendégét.
- Nem - rázta a fejét Csaba. Előbb beszélnünk kell. Fontos.
A hallban telepedtek le. Csaba szándékosan nem megszokott helyére, a kanapéra ült. Az egyik öblös fotelba telepedett le, helyet mutatott magával szemben Ibolyának is.
- Nem is tudom, hol kezdjem. Az utolsó találkozónk óta olyan sok minden történt, amiről beszélnem kell. Ibolya, mikor a mi történetünk kezdődött, én nem áltattalak, tudtad, hogy nős vagyok. Azt is megmondtam, nem válok el, mert a gyerekeket nem hagyom sorsára. A szerelem hozzád köt, de a gyerekeim Rozihoz. Tudom, sokat vagy magányos. Azért is mondtam, ha találsz valakit, akit megszeretsz, én nem leszek az utadban, mert én nem vehetlek el.
- Csaba, hagyjuk ezt. Tudomásul vettem, hogy én mindig a háttérben leszek, örök második. Nem egyszerű, de próbálok boldog lenni így is. Nem kértem tőled semmit, nem is ígértél semmit. Az én hibám, ha néha, ünnepeken magányosnak érzem magam, de annyira fontos vagy nekem, ezt is felvállaltam. Nem szoktam panaszkodni, jól tudod. Azt az egyet szerettem volna csak, hogy külön költözzetek a feleségeddel. A lányaidat attól még szeretheted, de Ő nem látna bele ennyire az életünkbe. De ha ezt sem lehet, én belenyugszom bármibe.
- Most nem erről van szó, Ibolya! Hallgass végig, kérlek. Te sem bírod ezt már tovább, de én sem. Minden este, amikor hazamegyek, a két lány a nyakamba kapaszkodik. Apa, ugye nem hagysz el bennünket! Apa, ugye, szeretsz még bennünket! Apa, ha te elmész, hogy leszünk meg mi Anyával? Tegnap a kisebbik zokogott: Apa, életemben nem kell többet semmi ajándék, csak ezt az egyet kérem, ne költözz el tőlünk. Ibolya, mit tegyek, segíts, kérlek, mert megszakad a szívem!
Hosszú hallgatás következett, csak bámulták egymást. Végül Ibolya felkelt, leakasztotta a fogasról a férfi zakóját.
- Menned kell - mondta, majd a fejét lehajtva folytatta - a két gyerekkel már nem bírok meg. Megküzdöttem magammal, veled, Rozival, de a gyerekekkel nem tudok, nem is akarok harcolni. Most menj el, kérlek.
Hosszan nézett a férfi után, ahogy az fáradtan vonszolta lefelé magát a lépcsőn.
- Talán így lesz a legjobb - gondolta Ibolya - valóban én sem bírnám már sokáig.
Vivien érkezett meg előbb. Hosszan kotorászott a táskájában, mire megtalálta a kulcsot. Az asztalra odakészítette Géza kedvenc italát, és a heverőn ülve körülnézett a cseppnyi albérletben. Ketten bérelték ezt a kis szobát. Nem akart Géza lakására menni, túl sok ismerős lakott arrafelé. Még csak az kellett volna, hogy meglássa valamelyikük. A férje féltékeny, mint az állat. Egyszer már majdnem megölte egy félrelépés gyanúja miatt. Nem azért félti, mert annyira szereti, hanem inkább a tulajdonának tekinti.
Akkor nem történt semmi, csak kacérkodott egy férfival, és mégis majdnem az életébe került. Ezek után többször is félrelépett. Nem szenvedélyből, izgatta a veszély tudata. De ezek csak kalandok voltak, minden érzelem híján.
Gézát valóban szerette, teljes szívéből. Lemondott volna a gazdagságról is szívesen. Éltek volna ebben a parányi szobában, vagy Géza lakásában, a kettőjük fizetéséből. A férjét azonban túl jól ismerte ahhoz, hogy tudja: ezt soha nem engedné meg nekik. Azon a napon, amikor ő elköltözik tőle, beindul a bosszúhadjárat. Elég nagy a férje hatalma ahhoz, hogy ők soha többet az életben, egyetlen bankban sem kapnak munkát. De más, rendesen fizető helyen sem. Géza képes lenne elmenni akár bányásznak is, hogy őt eltartsa. Nem engedheti, hogy szépen induló karrierje kettétörjön. Az egyetlen ember, aki fontos az életében, nem lehet a férje mocskos ügyleteinek áldozata. Rengeteg alvilági kapcsolata van, innen a sok pénz.
Kulcs zörgött a zárban.
- Csak ügyesen! - bíztatta magát összeszoruló torokkal Vivien.
Géza még a kabátját sem vetette le, rohant Vivienhez. Odatérdelt elé, arcát az ölébe hajtotta. Az asszony tétova mozdulatokkal simogatta a fejét.
- Azt hittem, ma nem találkozunk - lehelte Géza a szoknya ráncainak.
- Meggondoltam magam, nem bírtam ki nélküled - csempészett kis vidámságot az asszony a hangjába.
- Legelőször is beszéljük meg, amit mondani akartál - emelte a férfi a nőre az arcát.
Vivien, mutatóujját rázárta a szájára, nem engedte befejezni a mondatot.
- Most semmi beszéd, ráérünk még. Ma reggelig maradhatunk. Azt akarom, hogy erre az éjszakára életünk végéig emlékezzünk.
Felállt, lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett, szemét egy pillanatra sem vette le Gézáról. Ezt a tekintetet akarta magával vinni, ha reggel kilép ebből a lakásból.
A két lány halkan hüppögött a paplan rejtekében. A konyhából dulakodás, veszekedés zajai szűrődtek be a csukott ajtókon át.
- Most boldog lehetsz, nézheted az istenverte, részeg képemet minden este! Azt akartad, hogy maradjak, hát itt vagyok! Megígérhetem, nem lesz sok örömed benne!
- Az nem számít, de te sem leszel boldog, barátocskám, azt garantálom!
- Te szemét, hát erről szól az egész? Azt hiszed, nem tudom, hogy te tanítottad ki a lányokat is?
- Haha! Jó, hogy rájöttél. Megjegyzem, neked eszedbe sem jutott, hogy gyereked is van! Minden férfi a nadrágjában hordja az eszét. Teljesen megbabonázott az a kis…
- Ki ne mondd! Ki ne merészeld mondani, mert akkor, életemben először, megütlek!
- Tudod, kit ütsz meg? Csak próbáld rám emelni a kezedet, azonnal feljelentelek!
- Ezen ne múljon, ha ez a kívánságod!
Csattanás, zuhanó test zaja, pufogás, edények csörömpölése hallatszott. Időnként valami törékeny holmi a falon csattant. Csak sokára lett csend, de ez még ijesztőbb volt, mint az előbbi hangoskodás. A kicsi azt szepegte:
- Azt hiszem, nem kellett volna visszatartani Apát, hanem nekünk is vele kellett volna menni.
A nagyobbik csak átölelte, nem válaszolt. Lassan álomba sírták magukat.
Folyt. köv.
|
