Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2014-08-19
Léket kapott az elsüllyeszthetetlen repülőgépanyahajó,
avagy
Elolvadt a cukorsziget
Október, Európában, esős, nyálkás, kiállhatatlan. Egyiptom megint? Nem is rossz ötlet, csak hát az osztrák hatóságok utazási tilalmat mondtak ki az országra, az iszlamista kormány lassú megbuktatása körüli városi lövöldözések miatt. (Igaz, pont a tervezett út előtt egy héttel feloldották a tilalmat...). Hová is menekülhetnénk? A Karib-tenger iránt régóta érdeklődünk már, és a térség legérdekesebb, legnagyobb ékszere Kuba.
Kuba ezer kilométer hosszan választja el egymástól a Mexikói-öblöt a Karib-tengertől, a legnagyobb és legnépesebb karibi sziget. Ugye, Kolombusz Kristóf fedezte fel vagy ötszáz éve, de ez csak a mi európai időszámításunk, több ezer éve érkeztek az első őslakók Mexikó felől. A szigeten nincsenek nagy ragadozók, persze ha a kajmánokat leszámítjuk, kellemes a klíma, el is szaporodtak az indiók. A spanyolok, amint meglátták, meg is szerették a szigetet. Legyen hát belőle spanyol gyarmat! Kellemes kikötő (a jelenlegi Havanna mellett), ahol a közép-amerikai rablóhadjáratok nyereményeit át lehet rakni a nagyobb szállító vitorlásokra, Európa felé, meg a hátországban vadon terem a cukornád, az (akkor még nem cukorbeteg) Európa régóta keresett kincse.
Az indiók persze lusták, a természet gazdagságától elkényeztetettek, nem lehet őket munkára szoktatni, se fenyegetéssel, se üveggyöngyökkel. Hozzunk hát rabszolgákat Afrikából! Ők erősebbek, ellenállóbbak az európaiak által behurcolt fertőző betegségekkel szemben, fegyelmezhetőbbek. Mára néhány száz bennszülött indián maradt a szigeten...
A cukornád sokáig repítette a gyarmat gazdagságát, szinte a sziget egyetlen terménye lett. Monokultúra, mondhatnánk, és emiatt árfüggő. Egészen a 19. század végéig nyerő kártya, az alternatív répacukor nagybani termesztéséig. A huszadik század elején a túltermelés miatt elkezdett esni a cukorár, a sziget gazdasága csődbe jutott. Mit is lehet még a cukornádból előállítani? Hát persze, rumot. A huszas-harmincas évek, az Egyesült Államok prohibíciós törvényei ennek az iparágnak is a végét jelentették, a termelésre és főleg a transzportra az amerikai maffia nagyágyúi tették rá a kezüket (pl. Al Capone).
A negyvenes években megérkezett az észak-amerikaiak harmadik csoportja, a nagybirtokosok és a maffiózók után a turisták is. Kellemes klíma, homokos tengerpart, frissen épült hotelek, kaszinók, könnyűvérű lányok- és fantasztikus olcsóság. Varadero félszigetén és Havanna környékén gomba módra szökkentek ki a földből a szállodák.
Az ötvenes években egy, az északiak iránt különösen készséges diktátor, Bautista szerezte meg a hatalmat Kubában. Ez persze a szigetlakók még erősebb elnyomásával, kisemmizésével járt. A sziget keleti felén levő középhegységben szabadságharcos csoportok szerveződtek, gerilla harcmodorral kisebb sikereket is elértek, kaszárnyákat, kisvárosokat elfoglalva. Az erősödő elnyomás csak még szervezettebbé tette őket, és végül a Castro fivérek, Cienfuegos, Che Guevara vezetésével 1959 szilveszterén Havannát is bevették. A régi rendszer kiszolgálói, a nagybirtokosok, az amerikai „tanácsadók” mindent hátrahagyva menekültek észak felé, a hotelek, kaszinók mellett az autóparkjukat is elvesztve.
Gyorsan került új „legjobb barát” is, a Szovjetúnió szívesen szállított olajat, élelmiszert, hadicikkeket szinte ingyen illetve egy kis cukorért. Meg hát azért, mert így egy elsüllyeszthetetlen repülőgépanyahajót szerzett az Egyesült Államoktól alig száz kilométerre (ezzel ellensúlyozva a Törökországban, Japánban, Norvégiában, azaz a határain létesített támaszpontokat, rakétakilővő állásokat). Két évvel később, 1962-ben ki is tört az ún. „rakétaválság”, a harmadik világháború veszélyével. Az Egyesült Államok végül megakadályozta, hogy „szovjet” rakétakilövő állásokat építsenek a szigeten (nekik persze megmaradtak a támaszpontjaik a Szovjetúnió határain).
A következmény? Gazdasági embargó Kubával szemben, amit a karib-tengeri és közép-amerikai államok be is tartottak. A forradalom szép tervei, az emberek és az javak elosztásának egyenlősége, az általános iskoláztatás és egészségügyi ellátás mind létre is jöttek, csak éppen az élelmiszerek és anyagi javak olyan alacsony szintjén, ami épp csak az éhhalál elkerülésére elég. A házak felújítására sincs (állami) pénz, minden egyéni kezdeményezés, mint kiskert, disznóhízlalás, szolgáltatás tiltott. Mintha az ötvenes évek Magyarországába lépnénk vissza.
Mit tesz ilyenkor egy büszke nemzet? Hát persze, a forradalom exportja! Che Guevara, argentin orvos, még nem ért el átütő sikert Bolíviában, 1967-ben meg is gyilkolta a nemzeti hadsereg. Holtteste csak 30 évvel később került elő egy kis repülőtér betonpályája alól. Nicaraguában már sikerült egy nemzeti felkelést elindítani, és Angolában meg más afrikai hadszíntereken is feltűntek a kubai „önkéntesek”. Milyen is volt az élet a szigeten a hetvenes években? Moldova György beszámolóját olvasva (néhány hétig járt tanulmányúton), a szállodában lakó kivételezettek számára is – nehéz.
A kilencvenes évek elején összeomlott a Szovjetúnió, nem jött több csereszállítmány a cukorért. Másnak meg nem igazán kellett a cukor... Lett viszont új barát, Kína ugrott be a szerepbe. No, persze azért ha Mexikóba küldenek tárgyalni kínai csoportot, nyakkendőt és zakót húznak rájuk, Kubába jó a Mao-sapka és a zubbony is.
A kormányzat (még mindig a Castro-testvérek főszereplésével) hol enged kicsit a gyeplőn, rokonlátogatásra eresztve az elégedetleneket (csak Miamiban hétszázezer kubai menekült él), és engedélyezve a magángazdaságot (taxik, vendéglő, cipőjavítás), hol megint beszigorít. Gyakorlatilag minden jegyre kapható, a bab, rizs, hús, kenyér. Cukor és rum szabadon vásárolható...
A havi átlagos fizetés 200-300 peso (CUP), egy fél kiló hús (jegyre) 20 peso. Nem nehéz elkölteni a pénzt... Létezik konvertibilis peso is (CUC), az árfolyam nagyjából 20 a helyi pesohoz, a dollárhoz 1:1, tehát a havi fizetés kb. 15 dollár. Egy repülőgép kapitány nagyjából 600 pesot keres (mármint a helyit), egy orvos kb. 300-at. Az utóbbi két évtizedben tóbb tízezer nővért, orvost közvetítettek főleg Dél-Amerikába, Venezuelába, ahol persze a kereseti különbség nagy részét az állam fölözi le. Az időközben elhunyt Chaves venezuelai elnököt is Kubában operálták vastagbéldaganattal.
A legfontosabb gazdasági ág a turizmus. A legkézenfekvőbb lenne az Egyesült Államok polgárait fogadni, de őket onnan nem engedik Kubába, itt meg nem engedik be az országba. Az amerikai dollárt nem is fogadják el. Ahogy az utat foglalom, a német repülőtársaság figyelmeztetése ér el: mivel az Egyesült Államok területe felett is átszállunk, engedélyt kell kérnem az ottani légi hatóságtól, egyébként nem engedhetnek fel a gépre. Éljen a titkosszolálatok adatgyűjtése, vajon kapok-e legközelebb az Egyesült Államokba vízumot? Honnan jönnek hát a turisták? A fele Kanadából, a többi Európából és Dél-Amerikából, és egyre több a kínai is. A turistacentrumok zárt övezet, az itt dolgozó helyiek is busszal járnak a környező alvóvárosokból.
A legnagyobb és legismertebb turistatelep Varadero. A húsz kilométer hosszú, ötszáz méter széles félsziget a Mexikói-öbölbe nyúlik Havannától vagy 130 kilométerre keletre. Az ötven hotelt még az ötvenes években építhették, a tenger menti mangrove-erdőt érintetlenül hagyták a homokos tengerpart és a szállók gondozott pálmás kertjei között. A varaderoi repülőtérről kisbusz szállít a hotelünkhöz, így a megérkezés egyben városnézés is. Egy-egy magánház, sok hotel, zenei és egyéb klubok, exkluzív üzlet sorakozik a keskenyke félszigeten. Melia, spanyol lánc a hotelünk tulajdonosa, a kétemeletes kis házakat részben felújították, de a fürdőszobák berendezése, a csempék még az ötvenes évek ízlését-technikáját idézik.
Szobánk üvegablaka előtt hét méter magas yucca-bokor (mi is történik ezekkel a növényekkel, ha az ember nem vágja vissza rendszeresen!). A gondozott, virágos kertben kókuszpálmák adják az árnyékot, a harminc-ötven méter széles mangrove-erdő mögött már a tenger robajlik. Fehér homokos part, ameddig a szem ellát és a láb elvisz. A tenger... szép, de mindig szeles, a piros jelzés állandóan érvényes. A hotel vizisportos-bódéja ki se nyit a hét alatt, minek is, mikor a hullámok legalább két méteresek! A szellő kellemesen hűsít, a homokban kagyló-csigahéj, korall rejtezik, kisfiús buzgalommal gyűjtöm az emlékeket. Milyen is lehet a szomszédos hotel? Próbálkozásomat egyenruhás őr kontrázza, rossz színű az all-inclusive karszalagom, menjek csak a saját szállómba!
A hotelben lehet internetelni is, egy óra tíz CUC. Fiatal fekete nő „segít” a lepattant három gépen a keresőprogramot megtalálni. A szobácska másik felét faforgácslappal lezárták, csak néha hallatszik köhintés- széknyikorgás a netelésünket figyelő (másik) személy életjeleként. Még az internetes cenzúra is kézi vezérlésű, és még alakot is ölt Kubán! Szabad kifizetni is, a horribilis netes óradíjjal.
Havanna
A kétmillió lakosú nagyváros hasonló vízfej Kubában, mint a hetvenes években Magyarországon Budapest volt. Minden itt történik, mindenki innen jött: csak egy százharminc kilométeres ugrás Varaderoból, ez kihagyhatatlan!
A napos buszútra Varaderon gyűjti a németül beszélő idegenvezető a résztvevőket, a kanyargós útvonal a félsziget nyugati részét fejti ki számunkra (hotelünk nagyjából félúton fekszik a félszigeten). Négy-ötcsillagos hotelek, szinte mindegyik saját homokos stranddal, zenei klubok, vendéglők (hogy ki látogatja őket, kissé misztikus, az all inclusive általános a félszigeten). Elhajtunk a személyzeti városka mellett, mintha Tatabánya mentén utaznánk az autópályán, négyemeletes panelházak, száradó ruhák. Néhány lézengő férfi, az asszonyok dolgoznak, a gyerekek az iskolában. Csak a pálmafák és a yucca-bokrok jelzik az éghajlati különbséget.
Harminc kilométer autóút után elérkezünk Matanzasba, százezres város, megyei székhely. A városnév jelentéséről még mindig dúl a vita, talán vérengzést jelent, itt volt a sziget legnagyobb marhakikötője, és gyakran került sor vitákra a bennszülött indiók és a spanyolok között a méltányos ár körül. A város a 19. században élte virágkorát, 1834 óta vasút kötötte össze Havannával (hol is volt akkor még Magyarországon Széchenyi), a hátország cukortermését szállította a kikötő felé. Előző századi (mostanra romos) polgárházak, színház, díszes városháza mesél a rég volt gazdagságról.
Innentől igazi autópálya röpít Havanna felé, a megengedett sebesség száz kilométer óránként. A kétszer kétsávos út jellegzetes kubai tájon vág át, völgyhidakkal a mély folyóvölgyek felett. Minden zöldell, csak egy-egy pálma magasodik a vegetáció fölé. Ez a kubai óriáspálma (palma real), negyven méter magasra is megnő, az állami címert is ez díszíti. Egyébként negyven-féle pálma él a szigeten, olaj, szágó, kókusz az ismertebb fajták. Nincs nagy ragadozó, mérges kígyó, a néhány kajmánt rezervátumokba zárták, és mutogatják a turistáknak. Elhúzunk néhány újabb tengerparti turistatelep mellett, meg Al Capone titkos csempészkikötője felett.
Buszunk kínai gyártmány (ugye, az új barát), az üléshuzatokat beleszőtt szavak díszítik: good road, good trip, excellent vehicle, kínaias jókívánságok, elkergetni a rossz szerencsét. Az új taxik általában a Hyundaitól jöttek, néhány Lada és Zil teherautó jár még. No és a rengeteg félévszázados csodaautó: Pontiac, Cadillac, Buick, Chrisler cirkálók a negyvenes-ötvenes évekből. Néhány régi Ford kabrio a huszas-harmincas évekből még mindig működőképes és mint fiatalabb kortársai, taxiként szolgál. Két éve engedélyezték magánszemélyeknek a taxizást, csak éppen a benzinellátás szűkös ill. csak konvertibilis pesoért hozzáférhető. Nos, a turistát meg kell vágni, kicsit átverni, hogy tovább mehessen az üzlet... A kocsikon nincs horpadás, rozsdafolt, karcolás, és még járóképesek is. A kocsik színei, mint Szentpétervár palotái: rózsaszín, kék, világoszöld, egy-egy szürke és fekete: csak ilyen szín volt a boltban?
Rövid megálló, büfé és WC a tengerparton. Az árak csak konvertibilis pesoban, ide helyi nem téved. A toalet falában betonba ágyazva korallok, persze, közel a tenger, nem kellett szállítani az építőanyagot. (Ha Egyiptomból kiutazva koralldarabot találnak nálad, lehet, hogy megúszod egy szaftos pénzbírsággal, de börtönbe is kerülhetsz).
Lassan Havannába érünk, elhúzunk az 1991-es Pánamerikai Játékokra épített stadion mellett. A nemzeti sport a baseball, de az olimpiákon is mindig jól teljesítettek: bokszolók, atléták, küzdősportolók népe. A havannai belváros az UNESCO világörökség része, a kikötő alatt vezető alagúton érjük el.
A Plaza San Fernandóról indulunk a belvárosi sétára. Két templom (ill. a Szent Ferenc kolostor) szegélyezi a teret, jelenleg nem használják szakráis célokra, múzeumot telepítettek benne. Az 1998-as pápalátogatás óta újra engedélyezett a vallásgyakorlás, van egy-egy működő templom is. A belvárosban zajos felújítás folyik, az ötven éven át elhanyagolt utcákat és házakat renoválják. Az öt négyzetkilométeres belváros kisebb részét már újjávarázsolták, utcakövezés, homlokzatfelújítás, a belső udvarok rendbetétele. Hogy magukkal a lakásokkal mi történt, kérdéses. Mi az idegenvezetővel megmaradunk a rendezett részen, de a hátsó utcák még a fél évszázados álmukat alusszák. Hostel Valencia, gyönyörű belső udvar, 14 szoba, a falon Fidel Castro mellett a (volt) spanyol király arcképe, ő ugye Kuba nagy barátja. Kollégámat itt verték át, újra kifizettetve a már lefoglalt szoba árát...
Az utcákon szinte csak turistacsoportok, egy-egy helyi kínálkozik egy fotózkodásra: szivarozó nagyasszony estélyi ruhában, cilinderes ősz urak, napszemüveges kutyácskákkal teli kosár egy biciklin: a kép ára egy CUC. Idős asszony normál pesos (CUP) fémpénzcsomagot árul: itt minden egy CUCba kerül. Minden utcasarkon zenekarok játszanak (kiválóan): ha három kubainak adsz egy bendzsót meg egy kólásdobozt dobnak, azonnal elkezdenek zenélni (a harmadik énekel). Előttük persze a kalap vagy hangszertok, az adományokat köszönjük. A csoport mellett gyorsrajzoló üget, máris kész a szénrajz, ha megállsz, máris veszett ügyed van: csak egy CUC. Eurót? Nem, azt nem szabad elfogadnia (nyakán a turistaminisztérium arcképes engedélye lóg).
Az utat vendéglők szegélyezik, egy főétel 2-4 CUC. Nem sok, csakhát a havi fizetés 15 CUC. Élelmiszerbolt, rizs jegyre (Libreta), ezen a héten disznóhús van. Fél kiló darált hús tíz kubai peso. Gyógyszertár, gyönyörű fa berakásos falakkal, egy csomag babapelenka (most van leértékelés) egy havi fizetés. No, itt se a helyiek vásárolnak.
Elérünk a Plaza Viejara, középen könyvvásár, főleg a közeli múlt, a forradalom történeti könyvei. Személyi igazolvány, kitüntetések, útlevél (no, hová is engedték ki szerencsétlent), komplett kubai identitást lehetne néhány euróért vásárolni. A teret szegélyezi az Egyesült Államok volt követségi épülete, a zászlórúd üres, a házat nem használják. (Kevésbé frekventált helyen persze van konzulátusa az országnak).
Hemingway sok időt töltött Kubán, egyik szokott szállodája a Hotel Ambos Mundos volt. Lift visz fel a tetőteraszra, gyönyörű körpanoráma a belvárosra. Lefelé gyalogolunk, a lépcsőház már kopottas, nyitott ajtó enged bepillantást egy szobába, szegényes. A katedrális tere a belváros központja, a működő katolikus templom koloniális stílusban épült, nem igazán kecses, mégis szép. Előtte koldusok hada: amputált láb, (tettetett?) vakság. A medencében nincs szenteltvíz, a belső tér díszítése visszafogott (elszállíttatott?). Már csak egy ugrás a Plaza de Armas, az eredeti erődítmény tere, ez a kontinens legrégebben (1577-ben) európaiak által épített erődje. Egy oszlopon Havanna jelképe, La Giraldilla, a legenda szerint férjét visszaváró nemesasszony.
Irány a Capitol! A washingtoni parlament mintájára épített monstrum mellett szökell az élet. Hatvanéves taxik százával, lovaskocsi, kétszemélyes coco-mobil robogó. Az utca másik oldalán háromemeletes egykori paloták, ide még nem ért el az UNESCO-lendület, az ablakokat bedeszkázták az épületek életveszélyes állapota miatt.
Itt az ebédidő, irány az újváros! Buszunk a legrövidebb utat választja, bádoglemezes favellák mellett húz el. Megérkezünk a Felszabadulási térre, méretezése a nagy budapesti május elsejei felvonulásokra emlékeztet. Az aszfaltborítás töredezik, nincs pénz az újrafedésre. A teret José Marti ötven méter magas emlékműve uralja, ő a kubai Petőfi Sándor, költő és forradalmár a 19. századból. A szerzeménye többek között a Guantanamera szövege is. A környező magasházakon Che Guevara és Cienfuegos portréja, ugye eddig ők haltak már meg az Alapító (holnapra megforgató? Felforgató?) Atyák közül.
A vendéglőben ma csirke lesz, közli idegenvezetőnk. A diplomáciai negyed közepén (olyan mint Pesten Zugló vagy a Pasaréti út) hosszú faasztalos terasz vár. A kiszolgálás, mint egy magyar általános iskolai napköziben a hetvenes években, a felszolgálónő körbejár a rizses tállal, no, ki kér egy kanállal, ki kettővel, lehet három is! Egy tányér csirke, egy tál saláta három vendégenként, mindenki vesz, amennyit akar, kis bab középre, nem is fogy el minden. A csirke viszont illatos, friss, zaftos, igazán profi módon elkészített. Egy ital jár mindenkinek, narancs-citromlé, vagy talán sör, abból kétféle is van! Megint degeszre esszük magunkat, még a toalett is rendezett. A kijáratnál dicsőségtábla, képekkel, ők voltak a hónap legjobb dolgozói, meg a vendéglő története: ez bizony egy csirkehús-lokát, itt minden nap (nem csak ma) csirke van...
Milyen is a kubai konyha? Hasonlít a mediterrán koszthoz, hús csirke-disznó-marha, sok hal, rákocska, languszta. Ez egy külön fejezet, Kuba néhány éve nagy languszta-farmokat alapított, abban bízva, hogy az Egyesült Államok feloldja az embargót, és ezzel exportpiac lesz. Az embargó nem oldódott fel, nekünk viszont az egy hétben vagy ötször volt lehetőségünk, langusztát próbálni... A zöldségeket főzik, krumpli helyett édesburgonya, a hotelekbe sok gyümölcsöt és zöldséget importálni kell. A borokat is, a fehér és a vörös is Spanyolországból érkezik. Milyen is az (igazi, bennszülött) kubai konyha? Hát, konyha is van, meg élelmiszerjegy is, de alapanyag nem mindig.
Hotelünkben „speciality restaurant” is működik, csak be kell jelentkezni. A Romantic karibi kosztot kínál, a kétszemélyes asztalnál gyertyát gyújtanak érkezésünkkor. Az előétel három vékonyka szál spárga, kis mártással. Olyan ez, mint az osztrák osztályon felüli vendéglőben, az ember nem tudja eldönteni, ez most az étel, vagy csak nem mosogatták el a tányért? Főételként homár, utána krémecske, a háromfogásos vacsora után még be is tértünk a mindennapi vendéglőnkbe, keveselve a kínálatot.
A takarítók és az éttermi kiszolgálók persze kapnak egy-egy fémpénzecske formájában jattot. Az egyik nap pont a munka idején munkahelyi gyűlést tartottak az étteremben, dühösen magyarázott valamit egy szocialista „menedzser”. Valószínűleg a csapat néhány tagja nem adta be az (állami) közösbe a kapott juttatást, így kijátszva a spiclirendszert és a nagy társadalmi jatt-elvonást. Másnapra teljesen kicserőlődött az éttermi csapat...
Kubáról mi is jut az eszedbe? Persze, rum és szivar. Mindkettőnek van múzeuma is Havannában, mi a rumosat látogatjuk. Az alapanyag a nádcukor, melasz lesz belőle, ezt vasúton elszállítják a gyárba. Kis élesztő bele (ajjajj, mi bort csinálunk!), háromszori lepárlás után 96 százalékos alkohol a végeredmény. Ezt aztán visszahigítják 35-40 százalékosra. Az érlelés határozza meg a minőséget: a legjobb fa hordó amerikai tőlgyből készül. Mint a neve is mutatja, ez az Egyesült Államokban fordul elő, a két ország között meg nincs kereskedelem. A kész, whishey-vel beavatott hordókat szétszedik hát, és a fát mint szemetet eladják Kanadába. Innen importálja Kuba, újra összerakja a hordókat és optimális környezetet biztosít a rum érleléséhez. A rum színe a hordó fájától származik, a három-ötéves ital inkább koktélokba való, a hétéves már lágyabb lesz, és iható magában is. Mutattak százéves italt is, egy palack 1700 CUC lett volna.
Milyen koktélok is vannak akkor ezzel a rummal? A legismertebb a mojito, fehér rum, cukorszirup, limette, jég, meg egy levelecske menta is kellene. Büféspult a szállodában, mojito, sajnos nincs, csak a mentalevél nélküli változat (Ron Collins). Úgy tűnik, valaki eladta Kuba teljes éves mentaterményét valahol, valamikor.
Szivart az egyik nagy gyár (pl. Romeo e Julieta a gyártmányuk) hivatalos boltjában látunk. A falakon munkaverseny-zászlók, kubai lobogó, hatalmas képen a vállalat igazgatója magával Fidel Castroval fog kezet. Az egyik szivarfajta a Che Guevara kedvence nevet viseli, állítólag tényleg ezt füstölte, még Bolíviában is. Tizes, húszas fadoboz, „best of” válogatás, egy szál hat CUC-ba kerül. No, azért egyet csak veszünk mi is, majd otthon megpróbáljuk. (Néhány héttel később, Tamswegben tényleg meg is gyújtottuk, az egy szál szivar kettőnkön, kétszerre is kifogott, szédülés, hányinger, hiába, többet kellene gyakorolnunk.)
Fél órára szabadjára engedi a csoportot vezetőnk az óváros határán. Még egy kis kör Havannában? A katedrális tere még mindig telve turistával, a sarkán fiatalember szólít le, „you need a girlfriend”. Mikor visszakérdezek, mit is árul, vendéglői étlapot mutat- persze, lehet, hogy rendőrspicli vagyok. Hemingway kedvenc kocsmája, a Bodega Medio előtt éppen kövezik az utcát, bent se ülő- se állóhely, kiváló kubai zene, no, ide se férek már be. Az utcai padon ülő fekete bőrű, szőkített szépség mélyen a szemembe néz, és közli velem, hogy nekem csak és csak őrá van szükségem. Érdektelenségemet látva még utánamszól: „az ilyen is minek jön Kubába!” Két tizennégy éves lányka öregecske európai szivarral cseveg, majd nevetve elfutnak a férfitől: valószínűleg túl alacsony volt a kínált összeg. A buszban mellettem ülő középkorú férfi idegesen kis cetlit gyúrogat a kezében, rajta (női) név, cím és Havanna-térkép, kereszttel megjelölve az utca. Szinte szabadkozva meséli, már járt a héten Havannában csoportos vezetéssel, most nyugodtan, nem siettetve szeretné újra bejárni a várost, és ott, ahol kedve kerekedik, leülni és egy kávét inni (meg talán fáradt fejét egy készséges párnára ledönteni).
Miért is más Kuba? Nincsen faji megkülönböztetés, a sötét fekete bőrű, az inkább spanyolos fehér, a kreol és a néhány ázsiai (kínai, filippinó) egyenlő eséllyel indul az életbe, egyetemre járhat és aztán együtt éhezhet a jegyrendszer romjain. A nők is dolgozhatnak, kell is a család túléléséhez. Az orvosi ellátás ingyenes, az iskoláztatás is. Mindezért politikai aktivitást vár az állam, részvételt a gyári, háztömbi gyűléseken, ahol a rendszer (valóban létező) előnyeit súlykolják, és mindig újra elítélik a világ leggonoszabb hatalmát, az Egyesült Államokat.
A Fehér Sziget- Katamarán
Ugye, a katamarán kéttörzsű vitorlás hajó lenne. Célunk sincs messze, talán négy kilométerre a félsziget mellett, északkeletre, a Fehér Sziget. A vitorlát ki se bontjuk, a benzinmotor hajt a többi hét-nyolc hajóval versenyfutásban mai céljaink felé. A Marinában horgonyzó negyven hajóból ma csak ennyi futott ki, a többire ma nem volt kereslet. A hatvan utas nagy része a vászon tetővel
fedett műanyag padokon üldögél, csak néhányan merészkedtek a hajótestek között kifeszített hálóra, a víz fölé- ki tudja, mennyit is bír az a madzag. A hatfős személyzet túlnyomó többsége az utasok szórakoztatásával foglalkozik, kiváló zene, sör, koktélok, üdítők, ki mennyit bír.
Az utasok vagy hetven százaléka kanadai, egyensapkában, nagy juharlevéllel, valószínűleg az utazási irodák javaslatára, nehogy azt hihesse valamelyik bennszülött, hogy az Egyesült Államokból jöttek. Néhány spanyol, olasz, brazil, egy orosz család- és egy német (ez én lennék). A hoppmester mélyfekete bőrű, mindig mosolygó, élénk szemű harmincas férfi, Chocolat. Minden utast az anyanyelvén köszönt, még az oroszokat is (tán egyszer pápa lesz belőle).
Gyorsan megérkezünk a delfin-show helyszínére. Korallzátonyra építettek négy, vagy százötven méteres oldalú zárt beton medencét a nyílt tenger kellős közepén. Csapatunkat huszasával beállítják a beton platformra a 3-4 méter mély pool oldalán. Nálunk ma Pancholo a delfin-sztár, hét éves fiú, állítólag már fogságban született, nem hiányzik neki (a fizikailag oly közeli) szabadság az óceánban. Néhány eszeveszett vízi kör és ugrándozás után a sor emberhez úszik, szabad megsimogatni, meg is lehet emelni. Minden sorban állót köszönt ezután, kis ugatással, uszonyával átölelve és egy puszit cuppantva. A nőknek nyelves puszi jár (az idomár jelzi, ki is nőnemű, persze én se tudnék egy delfin-kislányt megkülönböztetni Pancholótól!), a szakállas férfiaknál (szintén vezényszóra) rakoncátlankodik. Az utolsó kör után négy méteres ugrással búcsúzkodik, és kapja a teljesítményéért a jutalom halacskát. Mindenkiről készül még egy fotó a sztárral, estére a hotelben lesz az előhívott kép! (Valóban, percre pontosan meg is érkezett).
A terv szerint korallzátony következik, a két-három méter mély víz alján valóban látni valami korallszerűséget. Ha már jártál a Vörös-tengeren, tudod, milyen is lehetne egy korallzátony... Kuba környékén csak húszféle korall él (Egyiptom mellett több száz), és a halállomány se olyan sokszínű és bőséges, mint ott. Gyorsan be is fejezzük ezt a programpontot, irány az ebéd! Még reggel megkérdeztek, ugyan emelje már fel a kezét, aki nem homárt szeretne (hárman jelentkeztek is), ők majd csirkét kapnak.
A Fehér Sziget csak vízi járművel közelíthető meg, állandó lakosa nincs is. A turistákat meg a katamaránokkal és gyorshajókkal hozzák... Az all inclusive szigeten hosszú, nyitott faépület fogad, vagy száz keresztasztal, középen (nagyon jó, de kissé hangos) zenekar, a ház végén a koktélok és sör forrása, önkiszolgáló rendszerben. A nyolcas asztalhoz gyorsan hozunk egy-egy sört, a nagy meleg miatt persze. Kanadaiak kerültek az asztalomhoz, az ő angol kiejtésük se sokkal érthetőbb, mint déli kontinensszomszédjaiké. Hatvanas, aszott férfi morfin-tapasszal, meg egy mélybarna férfi, talán szingaléz vagy maláj, tört angolsággal (no, legalább őt megértem), fehér feleséggel. A melletünk levő asztalnál venezuelai csoport, az egyik szépség kiáll énekelni a zenekar mellé, ő is ismeri ezt a dalt. Megérkezik a homárunk is, ezt nem is lehet talán rosszul elkészíteni. Az ételes kocsiról lepottyan egy tál rizs, de a tányér alsó felére: hiába, a paradicsomban még a vajaskenyér is a vajazatlan felére esik. Aki akar, repetázhet is a homárból: maláj szomszédom még bírja. Ez maga a kommunizmus, ugye, amiért oly sokat küzdöttek már a kubaiak, csak éppen a turisták számára valósult meg, kemény valuta fizetése ellenében.
Még egy koktél, még egy sör? Nem, ezt már nem lehet kibírni... A ház mellett a pálmafás, fehér homokos, lankás part, 28 fokos víz, a szél itt alig fodrozza a világoskék tengert, a mélykék mélyebb rész csak száz méterre kezdődik. Ez a paradicsom. Utolsónak marad katamaránunk a parton, lassan kiürül a mennyország. Holnapig megint nyugalom honol a szigeten.
A visszaúton tán még hangosabb lesz a zene, lambada, guantanamera, sokan már együtt éneklik a számokat. Hogy a napsütés teszi, a színek, a sok koktél és sör, Chocolat vagy a laza kapitány (hatéves gyerekekkel kormányoztatja a hajót), valahogy mindenkit magával ragad a „caribic feeling”, felkel és táncol- ringatja magát a zene ütemére (még tán én is).
Animation si, reanimation no
Eljött az utolsó előtti nap, az ebéd utáni szieszta után jó lenne még egyet mártózni a tengerben. Ma kissé felhős az ég, esett is valami néhány percig, mint eddig minden nap, az esős és a száraz évszak határán. A medence melletti büfétől zseniális karibi élőzene hallatszik, aztán egyszer csak elhallgat. Még egy perc, míg odaérek, a mintegy hetven vendég a nyugágyakon piheg a napellenző pálmatetők alatt. A büfé mellett negyvenes fekete férfi fekszik, valószínűleg zenész, a társai ketten a lábát emelik, egy meg sapkával legyezgeti a feje táját. Tizen állják körül, mind helyiek, a szeme csukva. Oldalról eltaszítok két kubait, gyors vizsgálat: pulzusa nincs a nyakán meg a csuklójánál se, nem lélegzik. Újra kellene éleszteni! Mutatom, én majd elkezdem a szívmasszázzsal, mentőorvos vagyok Németországból (a ferdítés a gyorsabb megértetés okán), hogy kell-e majd lélegeztetni (szájból szájba), majd mindjárt kiderül. Meg azonnal hívjanak egy mentőautót.
Nem szabad nyomni a mellkasát, mondják a kollégái, műtötték a szivét. Feljebb húzom a trikót, valóban ott a szegycsont közepén a heg. Akkor is, többet nem veszíthetünk, mint hogy meghal, emelem a kezem, hogy nekikezdjek a szívmasszázsnak. Négyen tartanak vissza, kissé hátrább löknek, felteszik a férfit egy napozóágyra, és négyesben futólépésben elviszik, nehogy még tehessek valamit. Az arany öt perc, amíg az agyát meg lehetett volna menteni, már eltelt, nem is megyek utánuk.
Lassan emelve a lábam, lesétálok a tengerpartra. A langyos szél lehűti az arcom, gyönyörű ez az ország, csak valahogy még segíteni se hagy magán. Mire visszaérek a medence mellé, újra szól a zene, igaz, most csak konzervből. A vendégek újra sorban állnak a büfé pultjánál, kávét, sört, rumot kérnek a nagy izgalomra. Elmúlt a tízperces zavar, rossz helyen, rossz időben, rossz országban történt az egész. Visszatérek a szállodai szobánkhoz, mesélem Karlának a történteket. „Mi lett volna, ha sikerül visszahoznod?”
Igen, mi is lett volna? A medence körül hetvenen ültek-feküdtek, Kanadában és Európában az emberek legalább tíz százaléka jól ismeri az újjáélesztés menetét. Hol volt ez a hét ember? Nyolcasban négy halottat is újraéleszthettünk volna. Valahogy az egész más, ha szabadságon van az ember... Mi lett volna, ha sikerül újra megindítani a keringését és a légzését? (Minél korábban kerdesz neki, annál magasabb a siker reménye, egy perc után bőven ötven százalék felett van). Jött volna felszerelt mentőautó, lett volna intenzív ágy a helyi kórházban? Mi lett volna, ha mégiscsak valamilyen sérülést okozok a szívmasszázs alatt a műtött szerven, ki tanúsította volna, hogy a férfi egyébként menthetetlen volt? Még börtönben is kiköthettem volna, hosszadalmas szakmai vizsgálatokkal, tárgyalásokkal.
Másnap Bécsben landoltunk, ólmos eső, fél napnyi várakozás a csatlakozásra, a kocsit Salzburgban állítottuk le. Hazaértünk, Európába.
|
