Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/11482
|
David Fincher
Fincher itt bebizonyítja két alapvető tézisét, miszerint az ember kiszámítható és manipulálható (felsőbb hatalmak pedig a modern technika eszköztárát felhasználhatják ehhez), másrészt hogy a fennálló társadalmi rendszer nincs összhangban az ember boldogulásával, közvetlenül vezet az egyén elidegenedéséhez (és nem mellékesen olyan embereket is kitermel magából, mint sorozatgyilkosunk).
A Hetedik után 2 évvel következett Fincher groteszk kirakósa, a Játsz/ma . A filmet a remek hangulatteremtés és rendezés, na meg a ragyogóan sikerült befejezés emeli az átlag thrillerek fölé (amit látva önkéntelenül is párhuzamot kell vonnunk Hitchcock klasszikus Szédülésével). Az utolsó percig a székhez szegeződünk, nem tudjuk mi valóság, mi játék, mi megrendezett és mi nem az. Ismét tisztán kibontakoznak a Fincher-védjegyek: paranoia, nyomasztó hangulat és csattanós befejezés. A film főhőse egy ízig-vérig a mai kor által kitermelt amerikai átlagüzletember, Nicholas Van Orton (Michael Douglas), látszólag tartalmas, de belül üresen kongó élettel, akit testvére, Conrad (Sean Penn) fizet be egy titokzatos játékra, ami megváltoztatja mindenki életét, aki játssza. A játék teljesen személyre szabott (napjaink jelensége a személyre szabott tömegtermelés, a mass customization is), mindenki egy sor vizsgálat után vehet csak részt rajta. Különös események láncolata veszi kezdetét, Nicholas élete darabokra hullik (érdekes, hogy pont Joel Schumacher Összeomlásának főszereplője, Michael Douglas tündököl a szerepben, Fincher folyamatosan feszegeti a társadalmi renddel való szembefordulás kérdését is, az Összeomlás pedig pont erről szó). Finchernél itt is felvetődik a „mi kell ahhoz a mai világban, hogy az ember élete tartalmas legyen” kérdés. Nicholas „játék”-a valójában saját énjének megismerése, saját berögzült félelmeivel való szembefordulás, a mindennapi életből való drámai kizökkentés drasztikus módszerével. A rendező másik örök témája is feltűnik: azok a bizonyos hatalmak és a modern technika tudnak mindent rólunk – vizsgálatokkal, tesztekkel, kérdésekkel pontosan előre jelezhetőek az egyén viselkedési reakciói, analizálható a kiszámíthatatlan ember is – és ennél fogva manipulálható is. Finchernél nem a kafkai rettegésről van szó a végtelen erőforrásokkal rendelkező állam személytelen, bürokratikus gépezetétől; ő azokra a módszerekre figyelmeztet (szinte minden filmjében), amiket a fennálló rendszer szembefordíthat egyénekkel és tömegekkel – amit használhat (és néha használ) egyének figyelésére, nyilvántartására, befolyásolására.
A Játsz/ma is egyöntetű szakmai és közönségsikert hozott készítőjének. A kritikusok is méltatták, és sok filmrajongó gyűjteményének vált értékes darabjává. Ezt követte a rendező legkiforrottabb alkotása, a botrányt kavaró Harcosok klubja. A film a fogyasztói társadalom kemény kritikáját rajzolja fel Fincher-módra. Főszereplője (akinek neve egyetlen egy alkalommal sem hangzik el) inszomniában szenved. Új ismerőse, Tyler hatására elfordul világunktól. Ő és Tyler egy merőben új életformát alakít ki magának, amelynek alapja a teljes szabadság, elhatárolódás és függetlenség a rendszertől, tárgyaktól, más emberektől. De ez a deviancia más, mint mondjuk a Trainspotting–ból ismert „I choosed something else”-féle lázadás. Ennek alapja a teljes szabadság, elhatárolódás és függetlenség a rendszertől, tárgyaktól, más emberektől. A stresszt verekedéssel vezetik le, hagyják, hogy az ösztöneik vegyék át tudatos énjük felett az uralmat. A kis szórakozás aztán egy kiterjedt mozgalomba csap át, melynek Tyler lesz a szellemi vezére. Terrorakciói akár a társadalom jelenlegi rendjének pusztulásához is vezethetnének. A film lendületes és magával ragadó – már a stáblista alatti képek és zene döbbenetes dinamikája a székbe paszírozza a nézőt. Az egész alkotás technikai megvalósítása fantasztikus: a rendezés kimagasló, a vágómunka zseniális; merész beállítások, lendületes snittek, a Született gyilkosokra emlékeztető pergő látószög-váltások, videoklippes iram jellemzi az utolsó percig. Fincher megint az átlagember kitörési pontjait keresi; tárgyaktól függünk, azokért dolgozunk, azokkal vesszük körül magunkat. Úgy viselkedünk, ahogy a külvilág elvárja tőlünk – de valójában miért? A rendező elutasítja a fennálló rendszert, de megint nem mutat helyette más alternatívát – ugyanígy nemet mond végül a Tyler vezette erőszakszervezetre is. Megint elmaradhatatlan Fincher ijesztegetése, az egyén manipulációjának veszélye a modern technika eszközein keresztül: ezúttal a szubliminális percepció (küszöb alatti érzékelés) eszközére hívja fel a figyelmet a rendező. Például, ha egy filmbe egy-egy képkocka erejéig elhelyezzük egy üdítő képét, azt tudat alatt (küszöb alatt) érzékeljük, hat ránk, és szomjasak (szomjasabbak) leszünk. Ennek alkalmazása ma szigorúan tilos (J.G. Ballard: Mindent a fogyasztóért című novellájában például ezzel a módszerrel manipulálják az egész lakosság vásárlási szokásait).
Folyt. Köv.
|
