Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje: http://teveclub.hu/naplo/90801
|
2004. június 10.
Itt a folytatás!
III. ének
Mint dámszarvas, kit seggbelőtt az ármány, Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván. Együgyü szívében csak egy terv világol, Hogy a nehéz versenyből győztesen kilábol. Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes: Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes! Ravaszul beszél, véka alá rejtve Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre Mire Miklós felért Buda alá végre. Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza, Míg durván ráförmed a királyi strázsa: Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta! Nem zsellér fickónak áll itt hős lovagi torna! Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat, Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse, Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre. Lesúlyt hős Botondként, képes volna ölni, Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi. Iszonyút rikoltva ugrik be a résen, S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen. Amíg a várkertet fürkészve átszelte, Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte. Meglepte őt Miklós, keservesen nyögött, "Ha kedves az életed, b@szd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka, Most búsan ténfergek rossz p*csákat nyalva. Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot, S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott, Megköszönte Miklós a király tanácsát, Felfeszíti f@szával a bejárat rácsát. Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn: Remélem nem visznek ki téged is lepedőn.
Miklósnak dermeszti szívét, amit látott, Eléje Johanna nagy p*csája tátog. Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó, Kígyózva tekereg a vérvörös csikló. Ásítva szürcsöl hatalmas puncija, Melynek űrmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán, Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán. Ökleli Johannát az abnormis karó, Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró. Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen, Már a hetes turnus át van hágva régen. Szívós a királyné, a huszat is állja, Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ám harminc után már hervad a lotyó, Bár Miklós még serényen dorongol. Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal, Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal. Meghalt a királyné! - sikoltják a vének, Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek. Taszigálják, rúgják valagba és hasba, Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lődörög Miklós, mint lóf@sz a lébe, Megkötözve viszik a király elébe. Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve, Podvás seggét nyalja idomított medve. A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta: Úrnőnket e paraszt, a halálba b@szta! Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve! Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
Kívánsz szűz leánykát? Telt valagút? Ringót? Minden a tied, mert megölted a ringyót! Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal A fél világ nem tudta őt ellátni fasszal. De te méltó voltál a királyi dögre Dicső magyar f@szod álljon mindörökre!
Vége
|