Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/247414
|
egy lány barátosnőm költötte :)
Egy nap a szobámban voltam és olvastam, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. A barátnőm keresett, de ahogy meghallottam az iszonyúan riadt hangját, elkezdett gyorsan dobogni a szívem. Valami baleset történt. Ő már a kórházban volt. Nem értettem semmit, mert össze-vissza beszélt mindenfélét, hallottam a hangján, hogy ideges volt. Amikor felemlítette a ’barátod’ szót hirtelen elcsuklott a hangom és letettem. Nem tudtam, mit cselekszem, de siettem befele a kórházba. <Vajon mi baja lehet? Remélem nem súlyos, és még ma hazajöhet… De ha tényleg súlyos? És ha meghal?> - ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg oda nem értem. Odabenn nagy nyüzsgés volt, amitől eléggé megrémültem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, amíg nem láttam meg a barátnőmet. Rettenetesen megrémültem a szörnyen sápadt arcától, nagyra duzzadt és piros szemeitől, rá sem ismertem. Rögtön gondoltam, hogy itt valami óriási rossz dolog történt! A barátom testvére volt a legjobb barátnőm, ezért természetes dolognak tartottam, hogy előbb őt hívták be a kórházba.
-Szia! De jó, hogy itt vagy…- mondta meglehetősen halk, vékony hangon.
-Szia.- válaszoltam vissza. Mondd gyorsan mi történt? Valami nagy baj van?
-Nyugodj meg! Rendbe jön…
-Na de mi történt?
-Autóbaleset…- ezt már csak az orra alatt mormogta.
-De hát, hogy, és mikor? Súlyos? Miért van itt az intenzíven? Ugye nem fog meghalni?
-Az orvosok most próbálják megmenteni az életét. Karambolozott egy férfival, de a férfi… szóval a férfi… nem élte túl…
Ettől eléggé megijedtem már nem tudtam szóhoz sem jutni… nem tudtam, mit mondjak… csak gondolkodtam. Ekkor az orvosok kijöttek a szobájából, és rögtön hozzánk fordultak.
-Kérjük, ne haragudjanak ránk, mi mindent megtettünk. Még nem halt meg de már nem maradt túl sok hátra… Bemehetnek hozzá elbúcsúzni.
Az elbúcsúzni szó után mintha valaki egy hatalmas tőrt vágott volna a szívembe, úgy fájt. Összeestem. Sírni kezdtem. <Inkább engem, igen engem vinne el a sors. Engem, csak ne őt. Ő ezt nem érdemli, nagyon jó ember> - ezek a gondolatok suhantak át fejemen egyre többször és többször, hogy miért pont ő… Addig, amíg én ezen a dolgon töprengtem, addig barátnőm már be is ment testvéréhez a szörnyű búcsúra. Ő bírta a legjobban, nagyon erős lány. Nemsokára ki is jött, de már láttam szemén, nem bírja tovább, ki kell engednie azt a temérdek sok szomorúságot, amit benn tart.
-Eredj be hozzá, már nagyon szeretne látni téged…- mondta.
Megtörölgettem a szemem, hogy sírásnak ne lássa nyomát, és bementem.
-Szia édesem!- mondta halkabban, mert hangosabban nem bírta…
-Szia…-suttogtam, miközben próbáltam magamba fojtani a sírást.
-Mielőtt elmennék…
-Cssssss, tettem a szája elé az ujjam. Ne mondj ilyet.
-Ne, ne tedd ezt, tudom, meg fogok halni, percek kérdése…
Igen, ekkor már nem bírtam tovább, kitörtek belőlem az érzések. Ekkor átkarolt…
-Ne sírj kicsim! Csak kérlek hadd, mondjam el… hogy… szóval… mielőtt elmennék…
-Kérlek, ezt ne mondd!
-Ez nagyon fontos… szívem, nagyon szeretlek!
Ebben a percben, ráleheltem ajkára az igazi, utolsó, legforróbb csókunkat.
-Én is szeretlek és mindig is szeretni foglak! A sors bárhová is vigyen…
-Csak még egy dolog, amit el szeretnék mondani, de már nincs túl sok erőm…
-Ne tedd, még maradj…
-Tudod, ezt mindketten tudjuk, hogy: ’Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek…
-Láthatatlan. Mondtam ki helyette, mert már nem volt ezen a világon.
Átkaroltam, és szörnyű sírásba kezdtem. Igen vége, már nem volt több ereje. Minek őt kellett elvinnie, ezt még most sem értem.
Ezek voltak utolsó szavai, hiszen már tudjuk, és mindenki tudja:
-Te már nem leszel többet itt,
A szél másfelé vitt…
|
