Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/196232
|
2009-06-12
Nem én írtam csak tetszett és ide lett téve. Pont.
Nagy nehezen feltápászkodom az ágyból. Mindig is nehezen kelő voltam, de ma valahogy még kevésbé megy az ébredés. Hatalmasat ásítok, miközben egy csigolyaropogtató nyújtózkodás következtében majdnem lezuhanok az ágyról. Az utolsó pillanatban még elkapom a szélét, megakadályozva a reggelem életveszélyes esését. Kilépek a takaró kellemes meleget nyújtó védelméből, és bőrömön végigfut a hideg, megborzongok. Talán mégis alatta kellett volna maradnom? Több gondolatra azonban nincs időm, ugyanis a másik lábam még a lepedő fogságában van, és lépésemet szabotálva eléri, hogy hasravágódjak. Szuper… Nagyon jól indul ez a nap. Vajon mi vár még rám? Csak abban reménykedek, hogy meghalni nem fogok… Bár, ahogy elnézem az ébredésem utáni 5 percet, lehet, hogy darabokban végzem estére…
Kibattyogok a szobámból egy alsóban és egy fehér pólóban (nálam ez pizsamának minősül) és valami ehetőnek látszó dolog után kutatok a konyhában. A legkevésbé gyanús külseje a müzlinek van, így hát emellett döntök, nem mintha sokszor döntenék másként. Miután befejeztem hatalmas reggelimet, úgy érzem rámférne egy séta, csak, hogy kiüldözzem az álmosságot és a kómát a testemből. Hátha látok valami érdekeset is útközben.
Visszavánszorgok a szobámba és végül egy sötétkék pólóval, valamint egy kantáros nadrággal a végeredményben megállok a tükör előtt. Vállig érő szőke tincseim összevissza állnak, tekintve, hogy ilyenkor tagadom, hogy valaha is láttam volna fésűt, vagy tudnám, hogy hogyan kell használni. És vézna vagyok. Még mindig… Legalább egy kicsit magamra szedhetnék, de valahogy az Istennek nem akar sikerülni…
Gondolatban legyintek egyet, majd még felteszek egy napszemüveget is és kilépek az ajtón.
Ahogy elindulok, tekintetem megakad a postaládán, amiből két újság kandikál ki. Nagyszerű, majd a városban leülök egy padra és elolvasgatom. Meg kell jegyeznem, nem akármilyen újságokról van itt szó, hanem a Shoxx-ról és a Fool’s Mate-ről, a kedvenc magazinjaimról. Anno én is gyakran szerepeltem benne, de lassan egy éve egy szót sem lehet rólam hallani vagy olvasni. Ki örül neki, ki meg nem.
Kezemben összecsavarom az újságokat, majd továbblépkedek. Séta közben elindítom az mp3 lejátszómat, hogy valami elnyomja az autók állandó és zajos hangját. Néha le-lehunyom a szemem, ahogy a zene magával ragad, elrepít, messze Tokiótól, vagy épp a város valamely olyan részére, ahonnan emlékeim vannak az aktuális számról. Ujjaim szinte maguktól mozognak, mikor a gitárszólók akkordjai a fülembe kúsznak. A gitárhang… Azóta se tettem le ezt a hangszert, szinte mindennap játszom, nekem ez a kikapcsolódás, a felüdülés, a világ robotszerű mókuskereke után, amit minden egyes napon mindenkinek el kell viselnie. Én így menekülök, ez az én külön világom, ahol senki nem érhet el, senki nem bánthat, olyankor nem kell koncentrálnom, azt játszok, amit a lelkem legmélyéről az ujjaimba áramoltat a vérem. Hol szomorú, máskor boldog, felszabadult, megint máskor durva, haragos, reménytelen…
Néha még mindig azon kapom magam, mikor egy dallam nagyon megtetszik, hogy nyúlok a telefon után és tárcsáznám Teruki, Kanon vagy Miku számát. Aztán eszembe jut, hogy mi már nem vagyunk együtt, nem írhatok olyan zenét, amit mi együtt eljátszhatnánk, mert nincs többé mi, csak ők és én. Szörnyű érzés kerít olyankor a hatalmába. Végtelenül fájdalmas, valahol a lelkem mélyébe egy hatalmas kés fúródik és széttépi, kegyetlenül szétmarcangolja a belsőmet. Az én döntésem volt, mégis szenvedek tőle. És könnyek szöknek a szemembe, mert tudom, hogy egy éve még nevetve hívtam volna fel bármelyiküket, hogy egy új szám van készülőben, és hogy azonnal találkoznunk kell. Ez nincs többé. És hiányzik. Nagyon. A fiúk is hiányoznak. Azt hiszem, túlságosan az életem részévé váltak, semminthogy csak úgy elfelejtsem őket egyik pillanatról a másikra. A négy együtt töltött év talán nem tűnik soknak, de mégis, mintha legalább 10 lenne. Pontosan ismerem őket. Ha mondok, vagy teszek valamit, tudom, mit válaszolnak rá, vagy hogyan reagálnak rá. Nem tudom elengedni őket, még az emléküket sem. Fáj, hogy sírni láttam őket, fáj, hogy miattam sírtak, fáj, hogy láttam a szenvedést és a tépődést az arcukon, fáj, hogy nem lehetek velük, fáj, hogy mások töltik be a helyem, mintha mi sem történt volna, de a legjobban az fáj, hogy mindezt magamnak köszönhetem. Fáj az utolsó koncert emléke, s a szomorúságom és lelkiismeret-furdalásom még jobban felszínre törhessen, felcsendül a fülemben a Meguriaeta Kiseki. Az utolsó szám, amit aznap előadtunk. Miku hangja remegett, ahogy énekelt és végigkönnyezte az egészet. Akárcsak Kanon és Teruki is, de nekik a kezük remegett. És nekem is. A lelkem is. A föld alá süllyedtem volna szégyenemben, mégse tehettem.
Emlékszem a rajongók arcára, ahogy mindenki szemében csillogtak a visszafojtott, vagy épp szabadjára engedett könnyek, és ahogy a nevemet kiáltották. Iszonyatos erővel hasít végig a tudatomon április 30-a.
Eszembe jut az első klip, amit az új bandával forgattak. A szám nagyon tetszett, emlékszem, azonnal megvettem a kislemezt. De láttam azt is, amit mások nem biztos, hogy észrevesznek. Teruki arca olyan fájdalmat tükrözött a 4 és fél perces szám alatt, amilyennek csak egyszer láttam. Kínszenvedés volt látni, hogy még dobolás közben se tud elfelejtkezni a múltról, hogy a régi idők és a változás, amit a jelen hozott, megbilincselték, nem tudott felejteni. Akárcsak én. Nem tudtam elfelejteni, hogy miattam volt olyan, amilyen.
Felnézek az utcán, már egy ideje nem is figyeltem, merre visz a lábam. Roppongiban vagyok. Azonnal eszembe jut Kanon, aki imádja ezt a környéket és újra az AnCafe-s emlékeim uralnak, mint már oly sokszor, mikor nem csinálok semmit és a múlt képei megrohamoznak. Rettenetesen érzem magam. Legalább egy héten kétszer. Azt hiszem, nem bírom ezt a terhet, amit a lelkem a tudatomra zúdít. Megfojt, megfulladok benne, és végtelenbe nyúló önmarcangolás veszi kezdetét. Csak, hogy még kevésbé tudjam megállni a sírást, az Orange Dream-et kezdi játszani a lejátszóm. Tudom, hogy nekem szól… Megállok egy pad mellett, remegő lábakkal és gyakorlatilag csak leroskadok rá. Többre nem futja. A magazinok halk csattanással esnek mellém, de nem figyelek rájuk. Arcomat a tenyerembe temetem és érzem, hogy sós, forró könnyek ömlenek a szememből, utat találva az ujjaim között, lecseppennek az utca rideg kőlapjára. Túl akarok lépni ezen, miért nem tudok?! Miért tart még mindig fogságban a múlt és miért tép szét a jelen? Azt hittem könnyebb lesz, de tévednem kellett. Hogyan is lenne könnyű? Négy év szinte minden napját együtt töltöttük, most pedig, jó, ha kéthavonta egyszer összefutunk… Ez így nem normális. Szabadulnom kell. Kéne. Nem megy. Akadályoz saját magam. Miku hangja visszhangzik a fülemben és még keservesebb sírásra fakadok, zokogni kezdek az utca kellős közepén. Fájnak a szavai. Kedvesen mondja, énekli, de érzem benne azt a mély keserűséget és szenvedést, ami engem is emészt. Bármennyire is próbálom túltenni magam, csak annál inkább húznak vissza az emlékek lelkem sötét mélyére, hogy örökre elmerüljek a saját magam kreálta büntetésben.
„Egao de arigatou sayounara, genki de itene to”*
Kezdem úgy érezni, ez valóban nem az én napom. Rámzúdul minden, ami egy éve és még azelőtt történt, a klipforgatások közben véget nem érő nevetésünk, a sok ökörködésünk, a barátságunk, az összetartásunk, a nehéz pillanatok, a koncertek… Túl sok ez nekem…
Tehetetlenségemben a kezembe veszem a Shoxx-ot, miután hellyel-közzel megtöröltem a szememet, hogy belenézzek, kikről is van szó. Direkt esküdött össze ellenem a világ?! A Shoxx 6 oldalon keresztül foglalkozik az AnCafe-val, tekintve, hogy hamarosan kiadják az új teljes albumukat. Az első kettőnél még ott voltam…
A CD borító nagyon jól sikerült, a kis embléma pedig, ami nagy valószínűséggel Miku ötlete volt, határozottan aranyos. Elmosolyodok, ahogy felfedezem benne a nyappy-t. Most már tuti, hogy Miku alkotta. Mindenkit külön-külön megnézek. Jó alaposan, nehogy a legapróbb változás is elkerülhesse a figyelmemet. Mikunak nagyon jól áll a szőke haj, fotózásról fotózásra egyre szebb. Kanonnak a fél szemét kalóz-kendő takarja, viccesen néz ki, nem tudok elfojtani egy vigyort. Teruki haja újra világos, hasonlít ahhoz, amilyen a Tekesuta Kousen idején volt. A két új tagon átsiklik a pillantásom, nem alkotják életem szerves részét, nem is szentelek nekik akkora figyelmet. Habár kicsit furcsának találom Yuukit, nem foglalkozom vele, sem pedig Takuyaval. Csak a többieket látni fáj. Ugyanúgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, de tudom, hogy ez nincs így. Ők is érzik azt, hogy minden megváltozott, ők is érzik azt a fura, megmagyarázhatatlan érzést, ami a hatalmukba keríti őket. Ismerem őket, tudom, hogy így van. Ugyanúgy, ahogy láttam őket az utolsó koncerten, amilyen szomorúak, olyanok belülről most is.
Az első megdöbbentő képeket akkor láttam, mikor a Fool’s Mate-nél volt fotózásuk, ahol Miku és Takuya egészen összemelegedtek. Szíven szúrtak azok a képek. Nem mintha bármiféle módon is vonzódnék Mikuhoz, de emlékszem, mikor egy koncerten megcsókolt. Mennyit nevettünk utána… Igaz, Takuyat nem csókolta meg, de nekem pont elég volt, amennyit lefényképeztek. A képzeletem kiegészítette a szinte direkt félbehagyott képkocka-sorozatot. És, ha az én fantáziám meglódult, a rajongóké meg aztán tuti… Féltékenység mérgezte meg a lelkem, mint egy alattomos kúszónövény, körbehálózta a szívemet és szúrta, égette, marta. Nem tudtam ellene tenni, egyszerűen képtelen voltam meggátolni ilyenfajta gondolataimat, szabad folyást engedtem nekik, nem törődve azzal, hogy ezzel Mikut vádolom, Takuyat pedig lassacskán meggyűlölöm, habár igazából még magamnak sem tudtam megmagyarázni az okot. A fan service benne van a pakliban. Ugyanúgy, ahogyan nekem és Mikunak benne volt, most ugyanazon személynek van benne egy újjal. Hiába tudom, hogy valószínűleg egyikük sem tehet róla, vagy nem is az ő ötletük volt, haragszom mindkettőjükre.
Dühtől remegő kézzel csapom le magam mellé az újságot. Teljesen elment a kedvem az egésztől. Megint csak rágódom a múlton. Semmi értelmeset nem vagyok képes kezdeni az életemmel, pedig úgy tűnt eddig, hogy egészen rendben van.
„Kanashii toki hora ishhoni itami wo wakete namida wo nagasou
Hitori bocchi ni kanjite mo bokura wa kimi wo matteiru”**
Ha ez így van, akkor miért nem vagytok most itt?! Azt mondtátok…
Könnyeim újra áthatolhatatlan fátyolt képeznek szemem elé, minden elhomályosul, összefolyik, majd a világ lecsordul az arcomon, hogy csendes kis hanggal lecseppenjen a földre. Dühösen rálépek a cseppecskére, hátha ezzel fel tudom oldani a haragomat és a bánatomat és a világra lépek rá, erre a lehetetlen világra, ami miatt nem lehetek együtt a barátaimmal, akik mindennél fontosabbak számomra. Érdekesen hangozhat ez éppen tőlem, de így van. Nem saját jókedvemből léptem ki.
Türelmetlenül megtörlöm a szemem, nem akarok megint sírni. Mindig sírok, mikor ezen kezdek agyalni… Feltápászkodok a padról, de megszédülök, meg kell támaszkodnom a támlájában. Ennem kellene valamit…
Továbbmegyek az újságokkal a kezemben, végül megállok egy raamen-es előtt. Rendelek egyet, és faarccal, minden odafigyelés nélkül teszem a számba egyik falatot a másik után. Igazából semmi kedvem enni. Azért teszem, mert muszáj, ha nem eszek, rosszul leszek és arra meg aztán végképp nincs szükségem egy ilyen szuper nap felénél. Miközben eszek, arra gondolok, hogy Miku biztosan főzött volna nekem valamit, ha most velük lettem volna. Nagyszerű… Ismét visszakanyarodtam a témához. Tehetséges vagyok saját magam totálisan padlóra küldésében.
Kifizetem a raament, majd hazafelé veszem az irányt. Nincs kedvem tovább a városban maradni az önmardosó gondolataimmal. Nem mintha otthon képes lennék másra is, de legalább a gitárral a kezemben kiadhatom magamból.
Gondolatban újra és újra hazugnak nevezem Mikut, amiért olyat énekel, amit nem tart be. Ha megígéri, miért nincsen most itt velem? Szükségem lenne rá, sokkal jobban, mint arra a vacak raamenre, amit tíz perce ettem. Igazából a fiúk kellenének ahhoz, hogy újból teljes és normális életet tudjak élni. De persze ők nincsenek itt. Pedig…
Istenem, miért őket hibáztatom azért, amit kizárólag saját magamnak köszönhetek?! Könnyebb, sokkal könnyebb másokra hárítani a felelősséget, mint bevallani magamnak, hogy egy barom voltam. Vagyok. Utálom érte magam. És persze a többieket is. Miért nem vágják a szemembe, hogy milyen vagyok? Miért nem ráztak meg jól aznap este, hogy: „te hülye, nézz már ránk, kiket akarsz elhagyni?!”? Vagy legalább jól pofon vághattak volna, hátha az észhez térít. De nem. Ők elfogadták és csak sírtak. Miattam. Értem. Velem.
Sokkal gyorsabban haladok, mint odafelé. Mikor a városba mentem, kezdetben csak céltalanul hagytam, hadd vigyen a lábam, amerre akar, de most inkább minél hamarabb haza akarok érni, hogy bezárjam magam a négy fal közé, hogy senki ne lássa, milyen szörnyű lelki állapotban is vagyok, és hogy mennyire nyomorultul érzem magam. El akarok bújni a világ elől, nem akarok sebezhetőnek tűnni, nem akarok az emberek rosszindulatának kiszolgáltatottan élni. Ha sírni látnak, szomorúnak, tudják, hogy gyenge vagy, hogy valami bajod van, belső, lelki seb, és kihasználják, bántanak, ahol tudnak, beléd rúgnak. Ez a mai világ. Gyönyörű. És erről is (ma már nem tudom hanyadszorra, de feladom a számlálást) eszembe jut Miku. Aki még, mondjuk ki, ilyen szar világban is képes vidám, barátságos, kedves szövegű dalokat írni, akinek az optimizmusa szinte megingathatatlan, és, ha mosolyog, te is vele együtt mosolyogsz, akkor is, ha azelőtt még öngyilkosságon gondolkodtál, mert annyi energiát és életkedvet sugároz az az egyetlen ember, amennyit húsz másik sem. Lassan kezdek megőrülni. Beleőrülök a tudatba, hogy én mindezt magam mögött hagytam és immár csak a múltam része, a jelenem egy másik úton halad, ami elágazik az övékétől.
Azon kapom magam, hogy futok. Csak, hogy minél hamarabb hazaérjek. Képtelen vagyok tovább elviselni az emberek pillantását magamon, csak három ember társaságára vágyom, de az övékre mindennél jobban. Visszavágyom őket, sóvárgok utánuk, rosszabb, mint ha drog-elvonón lennék, ez több mint drog, az életem, a múltam, a zene, a barátaim, a boldogságom.
Berontok a bejárati ajtón, gyakorlatilag lerúgom a cipőimet, és villámsebességgel belebújok a papucsomba. Tudom már, mit kell tennem. Nem, a gitár nem segít. Más kell. Azonnal. Feltúrom az egész lakást, majd végül a párnám alatt megtalálom. Gőzöm sincs, miért nem vittem magammal, de most már mindegy. Lényeg, hogy megvan.
Őrült sebességgel keresem Miku számát a telefonomban és remélem, jobban, mint valaha, hogy nem fog foglaltat jelezni.
Megvan!
Hívásindító gomb és az idegtépő várakozás. Kicseng. Nem merek megkönnyebbülni, mi van, ha próbálnak, Miku az életben nem venné fel próba alatt. A 7-ik kicsengés után már kezdem feladni. Nyolc. Kilenc. Tíz. Tize…
- Moshimoshi? – szól bele Miku eltéveszthetetlen hangja. Hallom rajta, hogy mosolyog. Vigyorogva megrázom a fejem. Mi mást is csinálna?
- Moshimoshi, Miku chan, Bou vagyok – régen hívtam így, de valahogy most nem áll más a számra. Újra közel éreztem magamhoz, mintha el sem váltunk volna. Hangom azonban még nem enged fel, kétségbeesett vagyok még, ahogy rámzúdul egész napi tépelődésem és szenvedésem. Tudom, hogy hallotta.
- Mi a baj, Bou chan? – kérdezi. Hangja azonnal átcsap aggodalmasba.
- Találkoznunk kell. Most – hangsúlyozom. – El tudnál jönni hozzám? – nagyon reménykedek.
- Öt perc, Bou chan – közli, mire meglepődök. Ennyire nem lakunk közel egymáshoz. – Épp a városban vagyok – magyarázza, értelmezve hallgatásomat.
- Köszönöm, Miku chan – csak ennyit bírok neki kinyögni. Pedig annyi mindent szeretnék még.
- Mindjárt ott vagyok, szia – köszön el, és én még vagy fél percig hallgatom a telefon egyenletes sípolását.
Eljön. Mindjárt itt van. Alig akarom elhinni. De tényleg megtörténik. Szívem dörömbölni kezd a mellkasomban, mint valami türelmetlen látogató, aki arra vár, hogy beengedjék, csak ő ki akar menni. Nem megy. Jó helyen van ott benn.
Elkezdek fel-alá járkálni, kétmásodpercenként az órát lesem, aztán észbekapok és kapkodva előhalászok egy papucsot Mikunak. Épphogy leteszem a földre, csöngetnek. Miku!
Szinte kitépem az ajtót a helyéből, majd Miku nyakába vetem magam, és szorosan átölelem. Annyira hiányzott, olyan boldog vagyok, és akarom, hogy tudja, érezze. Könnyeim újra a felszínre törnek, akadálytalanul folynak végig az arcomon, elérve Miku pulóverét, de tudom, hogy nem zavarja. Ő is átölel és érzem, hogy arcát a nyakamba fúrja. El akarom neki mondani, hogy miket gondoltam ma a városban, hogy mennyire fáj és sajnálom, hogy hiányoznak, hogy írtam egy számot nekik, hogy többet akarom őket látni, hogy képtelen vagyok nélkülük élni. Akarom, hogy mindezt tudja, azt akarom, hogy újra az életem részét képezzék, hogy megint együtt legyünk, hogy együtt nevessünk, és együtt sírjunk, és elviseljünk mindent, bármi is jöjjön, együtt. Kapaszkodok belé, mintha csak álombeli tünemény lenne, olyasmi, ami elillan, ha elengedem. Azt akarom, hogy soha többé ne váljunk el, hogy ennek a pillanatnyi jóérzésnek sose legyen vége, tartson örökké, velük. El akarom neki mindezt mondani. Mégis… Nyelek egyet, lenyelem további könnyeimet, de azok nem engedelmeskednek nekem, tovább folynak, és Miku sötétkék pulóvere még sötétebb lesz fájdalmam nyomán. Mindezek helyett azonban csak ennyit vagyok képes kinyögni, sírástól és vádtól remegő hangon.
- Ha… hazudtál nekem, Mi… Miku chan – meg fogok fulladni a könnyeimtől. Fáj, szenvedek, és nem akarom elengedni azt az embert, aki minden emlékemet visszahozta.
- Mit hazudtam, Bou chan? – kérdezi nyugodtan, halk hangon, olyannal, amilyet csak nagyon kevésszer hallottam eddig tőle. Még jobban rámtör a sírás, már ha ez lehetséges. Megértő, kedves szavai fájnak, beleordítják a fülembe, hogy én nem ilyen voltam, hogy az előbb is megvádoltam, hogy csak bántani tudom, hogy hálátlan vagyok. Az érzés elemészt, felperzsel, hamuvá éget.
- Azt… azt mondtad, hogy… ha szomorú vagyok… mellettem le… leszel… - nagy levegőt veszek, szaggatottan, nehézkesen, próbálom normálissá erőltetni a hangom. – De… de te nem voltál ve… velem, mikor szomorú voltam – újból megadom magam a zokogásnak. Szánalmas vagyok, ő mégsem taszít el magától, inkább még jobban átfog, hogy érezzem, itt van velem.
- Sajnálom Bou chan – mondja, és hallom, ahogy halkan sírni kezd, és a könnyei végigcirógatják a bőrömet, ahogy a nyakamra cseppennek. Teste rázkódik, én pedig végigsimítok szőke tincsein, aztán kétségbeesetten belemarkolok a hajába.
Egy darabig még így állunk, de aztán eltolom magamtól és könnyektől maszatos arccal nézek rá. Szemeimben ott a csillognak a még le nem csordult cseppek és elmosolyodom.
- Egao de arigatou.
- Hitori bocchi kanjite mo, bokura wa kimi wo matteiru – feleli szintén mosollyal, majd újból átölel.
*Mosolyogva köszönöm, viszlát, vigyázz magadra
**Még ha szomorú is vagy, nézd, együtt vagyunk, megosztjuk a szenvedést és a könnyeket,
Ha egyedül érzed magad, mi várni fogunk rád
|
