Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/262113
|
Részlet
1. fejezet
Minden egy átlagos reggellel kezdődött. Az ébresztő óra hangosan már idegesítően csörgött a fülem mellett. Igyekeztem minél előbb lecsapni. Péntek van tehát holnap szombat. Lassan és bizonytalanul kikászálódtam az ágyamból. Fáztam, legszívesebben visszabújtam volna a takaró melege alá. De mivel suli van, nem tehettem sajnos. A szekrényhez mentem és kikerestem a kedvenc pulcsim és a farmerom. Belenéztem a tükörbe teljesen átlagosan, nézek ki és ez így a jó, bár kicsit sápadt vagyok állapítottam meg. Kifésültem a hajam, bár sosem lesz egyenes, csak ha kivasalom én, pedig eléggé természetes vagyok így semmi bajom nincs a hullámossal. Elvégeztem a többi teendőmet: fogmosás, bepakolás és reggeli. A konyhában lévő órára néztem hogy időben vagyok-e még. Lesiettem a lépcsőn, azon tűnődtem Josh már elment-e. Josh a bátyám jól kijövünk egymással, bár akadnak kivételek. 6 év korkülönbség az nem olyan sok, Joshua 22 éves. Apu halála óta 3-an lakunk a házunkban: Anyu, Josh és én. Bonyolult egy történet, mert nem tudjuk Apu, hogyan halt meg…
Megállapítottam hogy Josh már elment Anyu, pedig nyilván még aludt. Felvettem a csizmámat és a kabátot majd a vállamra vettem a táskám. Amint kiléptem a bejárati ajtón arcomat a hideg szél, csapta meg tél, van. Kis fehér hópelyhek szálingóztak a magasból. Gyönyörű a táj. A házunk mögötti erdő fái lehullatták levelüket s most csupaszon állnak ágaikat, pedig ellepte a hó. A házak teteje szintén fehér, sőt szinte minden. Van egy könyvem, amit még Apu írt. Azt írja, hogy minden hópehelybe elhunyt szeretteink lelkének egy darabkája van.
Végig sétáltam a bejárati ajtót és a kaput szétválasztó rövidke járdán. Kiléptem a kapun és indultam a suliba, szerencse hogy közel van hozzánk körülbelül 70 m-re. A jeges utón párat estem. Mire beértem a suliba tiszta víz és jégdarabka voltam. A suli három emeltes és a mi termük a 9/b. pont a legfelső szinten van. Jelző csengőre pont beértem. Az osztály csodálkozva fordult felém érdekes látványt kelthettem, hál’ a jégdaraboknak. Zavartan elmosolyodtam mire mindenki visszafordult a táblához. Odamentem a padomhoz ledobtam a táskám és a kabátom a helyére vittem végül kipakoltam az első órára, ami nem más, mint matek. Nincs rosszabb a mateknál. Különösen akkor, ha az ember nem ért belőle semmit. Számomra a matek olyan, mint egy japán szerelmes vers értehetetlen, de legalább nem csak én vagyok így vele.
Próbáltam az órára összpontosítani habár nem nagyon tudtam. A falakon, ablakokon túli tájat néztem. Halkan felsóhajtottam és már észrevehetőn néztem az ablakon túlra és ezt a tanár is, észrevette.
- Henrietta meg tudnád mondani a megoldást? –kérdezte a megszokott rikácsoló idegesítő hangján.
- Öhm…-szerencsém volt hogy a padtársam Chris megsúgta nekem.
- Kösz –súgtam neki.
- Nincs mit.
Kicsengettek. Az egész osztály nagy megkönnyebbülten sóhajtott mit sem törődve a tanárral. Mr. Brown feladta a házit és távozott a teremből. A rövid 5 perces szünet nem sokra elég. Épp csak a kipakolásra és gyors átnézésre, semmi többre nem. Irodalom óra következett. Mindenkinek írni kellett egy verset kiállni az osztály elé és felmondani. Én következtem kicsit vörösen kiálltam az osztály elé. Olvasni kezdtem:
- Nézz az égre ezernyi,
Csillag ragyogja be
A Hold tündöklő fénye
Farkasok léptei és tudod egyedül vagy
S csak az árnyékod követ de mégis boldog vagy.
Mert a magány néha jó tud lenni
Mert nem az fáj, ha könnyektől el vagy ázva
Hanem az, ha belül sírsz, mégis mosolyogsz.
S akkor szembejön veled egy farkas, ölelést kérsz
Bízol benne és magad, sem tudod, hogy miért nem félsz.
Az osztály csodálkozva nézett rám. Miss. Greeny meghatódva nézett rám és beírt egy 5-t. Igyekeztem minél előbb visszamenni a helyemre. Nem szeretem, ha néznek. Mint mindig az irodalom óra most is gyorsan eltelt.
Az az óra következett, amitől nagyon tartottam: tesi. Amilyen béna vagyok, néha-néha elesem. Most pedig kosár lesz a végén még fejbe dobnak egy labdával vagy valami nagyon hasonló. Csapatokra lettünk bontva. 4 csapat 4 játszma. A mi csapatunk a második csapat ellen. Épp kaptam volna el a labdát, amikor a csuklóm, bumm, kificamodott.
- ÁÚ! –ordítottam teli torokból. Erre persze azonnal lefújták a meccset és az
Iskola nővérhez kellett mennem. Aki úgymond helyre tett de viszont haza kellett mennem. Úgy döntöttem levágom az utat az erdőn keresztül. Egy keskeny ki út ki volt taposva, amit nem is igen értettem. Senki értelmes emberi lény nem jár az erdőben. Jobban megnéztem a lábnyomokat leginkább kutyára hasonlított de, egy kutyának túl nagy akkor nem lehet más, mint farkas! Erre a gondolatra összeborzongtam. De mivel már bent jártam az erdőben visszafordulni őrültség lett volna így hát biztosan haladtam előre. A hó nagy pelyhekben esett. Nevetve csúszkáltam a jégen. Mikor kicsi voltam gyakran jöttem az erdőbe így jól ismertem, és itt biztosan tudtam viselkedni. Egy kidőlt fatörzsre álltam és egyensúlyozva végig lépkedtem rajta. Egyszer kétszer felnevettem, mikor megcsúsztam. Kiértem egy tisztásra. Lassan mentem. Hirtelen megtorpantam. Egy hatalmas és gyönyörű farkas állt előttem. Szürkésbarna szőre és szép zöld szemei voltak melyeket hosszú szempillák vettek körbe. Fejét felém, fordította és mondhatni szeretettel nézett rám. Magam sem értettem miért de elindultam felé. Megálltam előtte nem féltem inkább szerettem volna megismerni. Szeme elárulta, hogy barátságos. Ámultan néztem rá és nem értettem mi ez az érzés. Jobb kezemet felé nyújtottam erre ő megszaglászta. Úgy éreztem, bízhatok benne, végigsimítottam a nyakát. Talán nem vagyok normális, sőt ez biztos. De arra gondoltam, amit Apu annak idején mondogatott: sose félj attól a farkastól, amelyiknek nem fekete a szeme!
- Gyönyörű vagy –suttogtam halkan.
Mintha értette volna, amit mondtam, mert szája szinte farkas mosolyra húzódott. Lassan elindultam és Ő mellettem lépkedett csendben haladtunk, egyre beljebb érve az erdőben. A legkedvesebb helyemhez érkeztünk, kiskoromban nagyon szerettem. Több két méteres, lapos tetejű szikla és kidőlt farönkök. Felmászta az egyik sziklára majd az égre, néztem és behunytam a szemem. A farkasom is követtet a példámat és mellettem ácsorgott a sziklán, várva, hogy mi lesz a következő lépésem. Leültem a sziklára lábaimat, pedig lelógattam a szikláról fejemet a vállának döntöttem.
- Hát nem gyönyörű? –kérdeztem tőle.
Válaszként bólintott nem értettem ez hogyan lehetséges.
-Tudod ez volt régen a kedvenc helyem, sokat jöttünk ki ide. Apu, a bátyám és én. Bár ez a hely kicsit olyan, mint egy temető ez a sok kidőlt fa min élt egyszer. Furcsa egy életszemlélet de így van. Persze sok vélemény van mindenki a saját számára legreálisabb dolgokat, akarja látni de, talán pont így van rendjén. Régen még a meséket is szerettem de, csak azokat, amiket Apu mesélt. Olyan hihető volt sokat mesélt farkasokról is talán pont ezért nem félek Tőled. Sok ilyen értehetetlen dolog van ilyen, például az idő is vagy csak az élet. Ugye holnap is találkozunk ugye igen? –elmosolyodtam, és kérdőn néztem rá.
Bólintott. Érti, amit mondok ez lehetetlen, de mégsem az. Leugrottam a szikláról és felnéztem rá.
- Akkor holnap – ismét rámosolyogtam és hazaindultam.
Mire hazaértem besötétedett. Anyu már teljesen kiakadt hogy hol voltam ideáig, Josh hát ő kevésbé. Mert tudja, hogy tudok vigyázni magamra. A házit gyorsan megírtam. Lezuhanyoztam és átöltöztem pizsamába. Akkor jutott eszembe a csuklótörésről még nem is szóltam, majd holnap. Az ágyamra dobtam az egyik könyvem. Az egyik ablakon kinyitottam és egy kicsit kihajoltam. Felnéztem a Holdra és hallottam egy vonyítást, olyan kétségbeesett és szívszorító volt. Majd még több farkas vonyított egyszerre azon tűnődtem, vajon hányan vannak? Végül arra jutottam négyen-öten, lehetnek.
Anyu nagy boldogan bejött a szobámba, mitől ilyen boldog?
- Csodás hírem van! –örvendezett.
- Hát akkor mond!
- Tudod jól, hogy mostanában mennyi időt töltök Chaske-val és az a helyzet, hogy nálunk fog lakni…-várta a válaszom.
- Mi?! Két éve, hogy apu meghalt de te már is mást kerestél?! Ezt el se tudom hinni, ugye csak viccelsz?
- Nem viccelek, emlékezz te is, azt mondtam Chaske milyen jó fej, és nem kerestem mást.
- Akkor miért fog nálunk lakni?
- Miért ne? Különben is van számára hely.
- De de…
- Nincs semmi de! Ez van és kész.
- Menj ki a szobámból azonnal! –válaszoltam dühösen.
Anyu kiment, úgyis az lesz, amit mond. De miért pont Chaske? Semmi bajom nincs vele, de akkor is. Chaske anyu egyik barátja de most már több ez borzasztó, el se tudom hinni. Még jó hogy lesz kivel megbeszélnem a farkasommal. Az az érzésem, hogy érti, amit mondok, talán tényleg érti.
Bedőltem az ágyban, már olvasni se volt kedvem. Arcom a nagypárnába temettem és sírtam, némán, hallhatatlanul. Nem érettem, miért? Miért? Miért teszi ezt Anyu? Miért? Néhányszor megrándultam sírás közben.
Josh halkan bejött a szobámba. Leült az ágy szélére és magához húzott, hogy át tudjon ölelni. Hozzábújtam és sírtam, csak sírtam. Lassan kezdtem megnyugodni.
- De hát miért csinálja ezt? –kérdeztem halkan.
- Bár tudnám de, nem tudom. Talán…
- Talán?
- Talán, azért mert az gondolja apára, van szükségünk.
- Aput nem pótolhatja senki. Anyu hogy léphetett tovább?
- Egyszer úgyis, muszáj lett volna. Lehet, hogy Chaske egyszerűen nálunk fog lakni és kész.
- Kezdetben de később?
- El kell fogadnunk, ez van és kész.
- Hogy mondhatod ezt?!
- Így helyes. Tudom neked ez nehezebb, mint nekem, de fogadd el.
- Nem tudom. Szerencse, hogy van egy megbízható barátom. –a második mondatott, suttogtam.
De Joshua meghallotta:
- Ki az?
- Öhm… nem ismered.
- Oké. Magadra hagylak egy, kicsit gondolkozz
Felállt és kiment. Holnap mindent elmondok a farkasomnak.
Visszadőltem az ágyra, és álomba sírtam magamat.
|
