Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/226600
|
A kimonó története !
A kimonó (着物, szó szerinti jelentése: ruha, viselni való ruha) összefoglaló nevén a japán nemzeti viselet.
A kimonó ázsiai közvetítéssel vált Japán nemzeti viseletévé, és számos változáson ment keresztül. Az első kimonó-szerű viseletek a Jamato-korban (Kr.u.250-710) jelentek meg a nők körében, ezt akkor kinu-mo névvel illették, és leginkább egy redőzött, földig érő selyemszoknyából, illetve hosszú ujjú felsőrészből állt. Ez leginkább koreai hatásra utal.
A Nara-korban (710-794) megindult az intenzív kereskedelmi viszony Kínával, így az országban erős kínai hatás figyelhető meg mind a képzőművészetekben, mind a kultúrában - így a viseletekben is. A hölgyek a kínai udvari etikett szerint öltöztek, amely előtérbe helyezte a színeket és a virágmintákat; a férfi viselet pedig leginkább a test alakjának mind robusztusabbnak való feltüntetését szolgálta: bő szárú nadrágok és bő ujjú ingek voltak divatosak, amelyeket az ízületeknél szűkítettek, ezáltal „puffosítva” az anyagot.
Az igazi áttörést a kimonó történetében mégis a Heian-kor (794-1192) hozta. Az öltözködési szokásokat a kilencedik század derekáig a Tang dinasztia udvari viseletei diktálták: ezeket másolták az előkelők, az ő ruháikat pedig a szolgálók.
A korszak női kimonójának neve junihitoe ( 十二単, kana じゅうにひとえ), amely legalább tizenkét köntösből állt, de rangtól és gazdagságtól függően akár a húsz réteget is elérte. Mindehhez hosszú, simára fésült hajviselet (tarekami) társult, a konty és a hajdíszek nem voltak ismertek.
A Kamakura (1192-1333) és Muromachi (1336-1573) korszakban következett be a szamurájok felemelkedése. A ruhákat korszerűsíteni kellett, így a sok egymásra boruló réteg és lefelé bővülő fazon helyett az egyenes, minél praktikusabb szabás lett divatos. A Muromachi korszakban élte Japán a középkor legszegényebb éveit, így a ruhák kialakítására az anyaggal való spórolás jellemző. A férfi (szamuráj) viselet neve hitatare, ez formájában már erősen emlékeztetett a mai kimonóra.
Az Edo-korban (1600-1867) az ország fellélegzett a polgárháborús évek után, így ismét volt lehetőség a művészeteknek hódolni. A hajviseletek ekkor kezdtek egyre bonyolultabb formákat ölteni, illetve a színjátszás, valamint a gésa-életmód elterjedésével az öltözködés kifejezőbbé válása is megfigyelhető. A férfiak között elterjedt a hakama (袴, egyfajta bő szárú nadrág, amit legtöbbször a kimonó fölé vettek) viselete, amely később praktikus okokból (lovaglás) önálló viseletté vált. A szamurájok feleségei és az udvarhölgyek, hogy szellemiségében elkülönüljenek az „önmagukat áruló”, a kimonót reklámtáblának használó pórnéptől, egyszínű, leginkább fehér kimonókat hordtak, azok fölé pedig drága uchikae-köntöst.
Ugyancsak az Edo-korra tehető a kimonófestési eljárások elterjedése, elsősorban a yuzen-zome technikáé, amely leginkább a stencilezáshez hasonló. Az elegáns kimonók egyáltalán nem, vagy alig voltak díszítve, a kevesebb-több elve alapján; ugyanakkor a paraszti lakodalmakban, vagy az egyszerűbb nép körében népszerűek voltak a színes és eltúlzott minták is.
Az Edo-korszak végén már érezni lehetett a változás szelét, és Japán az európai forradalmi hullám utórezgéseként megbuktatta a sógunátust, helyreállítva a császárságot, és új, virágzó korszakot kötve ezzel Meiji (1868-1912) nevéhez. A kimonó elnyerte mai formáját, és elsősorban a kiotói gésák hagyományőrzésének köszönhetően ma csaknem mindent tudni lehet a korabeli kimonóviselés jellegzetességeiről és jelképrendszeréről. Inkább a motívumok gazdagodásáról van szó, mintsem a kimonó formai változásáról. A kimonóhoz kapható kellékek és kiegészítők tárháza ugyancsak hatalmasra bővült.
Az ezt követő Taisho-kor (1912-1926) kimonói szolgáltak mintául az egész huszadik század kimonóviseletének. A második világháborús vereség és a nyugati hatás következtében a kimonó először a férfiak köréből tűnt el teljesen, majd lassan a nők is nyugati stílusú ruhára cserélték az utcai viseletet, noha otthon, és különösen nyáron szívesebben hordták a számukra kényelmes, megszokott ruháikat.
Napjainkban a kimonó már kizárólag alkalmi viseletnek számít: a gyerekek a sichi-go-san (szó szerint: hét-öt-három, az ennyi idős gyerekek ünnepe japánban, amikor elviszik őket a legközelebbi templomba, és hagyományosan megünneplik, hogy „megérték ezt a kort”) alkalmával viselnek csak kimonót. A felnőttek közül a lányok a Seijin-no-Hi (a felnőttkor elérkezte, minden évben január második hétfőjén tartják, és minden az éppen 20. évét betöltött fiatal részt vesz rajta) alkalmával kapnak egy furisode (振袖) nevű kifejezetten hajadon lányoknak szánt, hosszú ujjú, díszes kimonót.
Ezt leszámítva kimonót leginkább esküvőn, temetésen, teaceremónián szokás viselni. A kimonó nyári változata, a yukata, amely pamutból készül, és mindössze egy rétegből áll, nagyon népszerű viselet Japánban mind a mai napig; ugyanis kényelmesebb benne elviselni a hőséget.
A kimonó fajtái :
A kimonó típusai között külön kell választani a formai elemeket és a díszítő mintákat. Formai szempontból különbséget teszünk férfi és női kimonó között, illetve a női kimonókon belül elkülönítjük az esküvői viseletet. A fennmaradó rész csakis az alapján oszlik meg, hogy az adott kimonóhoz mennyi anyagot használtak fel.
A kimonó mértékegysége a tan, egy tan egy 12 m x 37 cm hosszú csikot jelöl egy bizonyos anyagból. Egy tradicionális női kimonó alapanyaga egy tan, egy furisode (lányoknak való) kimonóhoz, vagy a gésák tánchoz viselt kimonóihoz két tan anyag szükséges. A női kimonó egy darabból áll, melynek két oldala szimmetrikus egymással. A kimonó ujjai nem egyenesen bővülnek, hanem az alkar és a csukló közötti részen található egy lecsüngő, zseb szerű rész - ez az, ami a tölcsérujj benyomását kelti.
Férfi kimonó :
A férfi kimonó hagyományosan két részből áll: egy nadrágból (hakama 袴) és egy kimonó-ujjú, vagyis a női kimonókat követő szabású, ugyanakkor rövid felsőrészből (haori 羽織). Régen szokás volt a férfiak számára is kimonót viselni alul, és arra húzni a hakamát, illetve a fölé venni kabátként a haorit. A színekre általában a visszafogottság jellemző: a fekete, a szürke, a sötétkék és a sötétzöld dominálnak. A férfi kimonó egyetlen igazi dísze a haori kötője volt (amely a két szárnyát középen összefogta), ezt gyakran korálból, elefántcsontból faragták, és ékszerként viselték.
Uchikae :
A Heian-korban kialakult felső kimonó, amelynek alsó szegélye párnázott. Ma már csak esküvőre és színházi kosztümként viselik.
Esküvői kimonó :
A japán esküvői viselet rendkívül összetett, ugyanakkor sokoldalú is. Függ attól, hogy az adott esküvő buddhista vagy sintoista szellemben köttetik-e meg, esetleg polgári házasságkötésről van szó. De manapság már a tradíciókon felül a menyasszony ízlése is mérvadó: vannak, akik a „fehér” esküvőt preferálják, míg mások a színeset.
A hagyományos japán fehér esküvői kimonó (shiromuku) több rétegből áll: alsóruházatként egy hófehér furisode (oh-furisode), fölötte általában fehér uchikae, amely azonban lehet piros, arany, anyagában fényes szálakkal átszőtt, „hivalkodóbb” is. Az esküvői viselet kiegészítője egy díszes paróka és hozzá való kalap.
Maru obi Az obi a kimonó megkötésére és díszítésére használt széles öv, férfiak és nők is hordják. Anyagát tekintve a legegyszerűbb pamuttól a legfinomabb kézi festésű selyemig mindent felhasználtak. A leghivatalosabb viselet: egész hosszában, mindkét oldalon díszített.
Meghatározott szélessége 33 cm, azonban egyedi megrendelés alapján lehetőség volt kisebb méretek készítésére, amennyiben a vevő ezt kívánta. Anyaga mintás brokát vagy szőttes, melyet gyakran aranyszállal díszítettek. Nagyon népszerű volt, azonban elképesztő ára és súlya miatt mostanában legtöbbször hivatalos alkalmakkor és esküvőkön hordják.
|
