Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/168543
|
2013-08-03
Sziasztok!
Aki még nem ismeri a Szent Johanna gimit, annak leírom az
1. köny 1. fejezetét!
Augusztus 29., péntek
A bútorszállítók kora délután végeztek is, úgyhogy egyedül maradtam az új szobámban, a világ legnagyobb rumlijának a kellős közepén. Eredetileg egy csomó dolgom lett volna, de az egyik doboz tetejére dobva megtaláltam a naplóm, aminek a létezéséről egyébként teljesen megfeledkeztem, mert amikor anyu nyár elején megvette nekem, akkor még nem nagyon érdekelt, és félreraktam. Most meg a kezembe került, és az üres lapokat nézve rájöttem, hogy jópofa lenne beleírni valamit. Először nem tudtam, mit kéne, anyu olyanokat mondott, hogy „egy tizennégy éves lány legjobb barátja a naplója”, meg hogy a „kamaszkor meghatározó része a naplóírás”… Ezeket nagyrészt azokból a szakkönyvekből szedte, amiket előszeretettel böngész. A szüleim a tinédzserré válásomat tragédiaként élik meg, pedig szerintem teljesen normális tizennégy éves vagyok. A naplóírás viszont nem rossz ötlet, és bár először olyan idegennek tűnt az a sok üres oldal, mégis úgy döntöttem, hogy elkezdem. Először be akartam mutatkozni, de az olyan hülyeség, a napló az enyém, magamnak meg csak nem mutatkozom be… Úgyhogy „in medias res” (vagyis a dolgok közepébe vágva – na, nem vagyok stréber, de gondoltam, ez olyan intelligensnek tűnik rögtön az első oldalon) belefogok a naplóírásba. Úgyis van időm, a költözés kellős közepén per pillanat annyi a feladatom – azon kívül, hogy feltúrjam a bedobozolt kacatjaim –, hogy várjam anyut, aki majd a szülői után jön haza, és akkor együtt pakolunk ki.
Az új környék egyébként klassznak tűnik, bár sosem laktam még Budán, de ez a hegyes-lejtős dolog nem is olyan rossz. A költözés már rég tervben volt, de amíg általánosba jártam, a szüleim nem akartak kizökkenteni a megszokott környezetemből, plusz nem akartak minden reggel az egész városon átfurikázni. Amikor viszont elballagtam, ráadásul felvettek a Szent Johannába, a költözés nem is volt kérdés, és jól is jött ki, mert az új suli nagyon közel van (három buszmegálló meg egy kicsi).
Anyu természetesen számított arra, hogy egyedül nem boldogulok, ezért meg sem lepődött, hogy ugyanolyan – ha nem nagyobb – rumliban talált a szobámban, mint amikor otthagyott. Amikor megkérdezte, hogy haladtam-e valamit, büszkén mutattam meg a tükröm, ami ugyan még nem volt felfúrva az íróasztalom fölötti falra, de sikerült kidekorálnom: mindenféle dolgokat ragasztgattam a szélére. Anyu szerint tényleg nagyon hasznosan töltöttem az időmet. Mindegy. Megkérdeztem, hogy milyen volt az első szülői, anyu pedig komolyan lelkesnek tűnt.
– Csodás! – mondta. Nem értettem, hogy mitől lehet csodás egy első szülői értekezlet, de anyu rögtön elmagyarázta: – Az osztályfőnököd szívből sajnálja, hogy nem mész a gólyatáborba. Én mondtam, hogy megpróbáltalak rábeszélni, de hiába. Ha mégis megjönne a kedved hozzá, akkor holnap reggel szeretettel várnak az iskola előtt, pontban nyolckor. Örülnék neki, ha meggondolnád magad és elmennél a kis osztálytársaiddal, a pakolás ráér…
Na igen, a gólyatábor, ahová holnap reggel mennek, és vasárnap kora délutánig tart. És amit én ezer százalék, hogy kihagyok. Tudom, hogy nem szerencsés rögtön kibújni az első, „megismerkedős” kirándulás alól, de a költözés miatt egyszerűen nem hagyhatom anyut egyedül a sok tennivalóval, akkor sem, ha állandóan bizonygatja, hogy simán boldogul nélkülem.
A délután hátralévő részében a szobámat rendezgettük, és mivel nem tudtam eldönteni, hogy az ágyam jó helyen van-e, háromszor toltuk át az ablak alá, aztán vissza a falhoz, majd megint az ablak alá. Végül egy teljesen másik helyre toltuk, és kezdhettük előszedni a dobozokból a kacatokat.
Anyu néha még megemlítette a gólyatábort, olyanokat mondott, hogy „biztosan nagyon klassz lehet”, meg hogy „a szülőire néhány diák is elkísérte a szüleit, és nagyon kedvesnek tűnnek, egy kislány valami Kinga – biztosan jó barátnőd lesz”. Aztán hozzátette, hogy még nevettek is a szülőin, mert anyu biztosította az új ofőt, hogy a kiránduláson szép, napos idő lesz, és ezzel a bejelentésével osztatlan sikert aratott a szülők között. Ja igen. Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát. Egyébként már megszoktam, hogy
bárhol felismerik anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert, mondjuk, megáztak, amikor az előrejelzés napsütést ígért.
Kora este, amikor befejeztük a rámolást, segítettem anyunak behordani a kocsiból a szülőin kapott dolgokat. Az összes tankönyvem mellett – amiket félretettem, majd később átnézem – volt sokkal érdekesebb is. Például egy egész iskolai csomag, ami a következőket tartalmazta:
- tornazsák, benne egységpóló, egységmelegítővel, baseballsapkával
- lefűzőmappa, iskolai zsebnaptár, ceruzák és tollak, passtartó
- négy darab kitűző, egy kötött sál, egy svájcisapka,
- egységünneplő lányoknak: blézer, rakott szoknya és selyemkendő.
Ezek a sulicuccok egységesek, minden kék-fehér színű, pirossal pedig mindenen rajta van az iskola lógója: SzJAG, vagyis Szent Johanna Alapítványi Gimnázium. A svájcisapkával a fejemen a Szent Johanna házirendjét tanulmányoztam, anyu meg a szakkörök listáját böngészte, amikor apu hazaért. Azonnal megdicsérte a sapim, pedig csak poénból volt rajtam.
– Reni, a Szent Johanna színjátszó szakköre ígéretesnek tűnik – mondta anyu a kezében tartott lapokat egymás alá téve.
– Nem tudom, annyira nem érdekel – vontam meg a vállam.
– Ne butáskodj, az általános iskolában is színjátszós voltál, és imádtad! – lelkesedett. – Ráadásul milyen nagyszerűen sikerült az a darab, amiben nagyobb szereped is volt!
A szülők elfogultak. Az a nagy szerep, amit kaptam, egy fa volt. Anyu biztosan azért mondta, hogy nagy szerepem volt, mert az egész színdarab alatt a színpadon voltam (persze, de csak azért, mert fa voltam, és azok elég ritkán mennek el maguktól, hacsak nem fantasy darab, de ez nem az volt), az egész szerepem pedig abból állt, hogy amikor fújta a szél az ágaimat, azt mondtam: „hssssssss”. Anyuék rém büszkék voltak rám, az előadásra hat kamerával, négy fényképezőgéppel és egy kisebb hollywoodi
stábbal érkeztek, hogy jól dokumentálják az utókornak, ahogyan faként állok egy darabban. Elég kínos volt.
– Majd meggondolom – zártam le végül a színjátszós témát, és inkább a házirendet böngésztem tovább.
Elég szigorúnak tűnik. Pontokba van szedve, azon belül alpontok vannak, és az alpontoknak is vannak alfejezetei. Külön fejezet van a lányoknak és a fiúknak. A lányokéban olyanok vannak, mint például „testékszer, tetoválás, túlzott, ízléstelen smink szigorúan tilos, a ruhadarabok (szerencsére nincs egyenruha, még az kéne!) minden esetben fedjék a derekat és hasat, a szoknya maximum tíz centiméterre érhet a térd fölé”. Na, a régi osztályom fele nem felelt volna meg ebben a suliban. A fiúkra vonatkozó fejezetbe is beleolvastam, a testékszer- és tetkótilalom mellett náluk nagyobb hangsúlyt fektetnek az elektronikai cikkek használatára, meg például tilos az iskola folyosóján gördeszkázni.
– Azt mondtátok, nem „military” suliba megyek! – néztem fel a házirendből. A szüleim kérdőn összenéztek, majd simán elmagyarázták, hogy ez nem military stílus, egyszerű szabályok arról, hogyan illik iskolába járni. Nekem egyébként teljesen mindegy, a házirendből szinte semmi nem vonatkozik rám, így nem nehéz betartani.
Így, hogy már van tévém és netem is, teljesen jól elvagyok az egyébként borzalmasan rumlis szobámban. Most gyorsan összesítem a napom, gondoltam, ha már naplót vezetek, akkor valamiféle pontozásos rendszerben kéne értékelni, mert az olyan vicces.
Naplóvezetés: 5/5.
Új szoba: 5/3 – berendezetlen.
Pakolás: 5/1 – alig haladtam.
Suli egységholmik: 5/5 – ötletes.
|
