Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/94357
|
2014-01-31
A Vasárnapi Újságban jelent meg az 1850-es években ez a bágyi "ballada". Bágyi menyegző* BALLADA. Más volt Erdély hajdanában! – – – Nyolczszáz hosszú év előtt, Ékesebben koronázta Bágyivár a hegytetőt; Hol jelenleg a romok közt Rút bagoly üt laktanyát – Hajdanában büszke vár-lak Mint erős sasfészek állt. Hol a mohos omladék még A felhőtől is remeg – S mint a széthullt csontvázak, az Enyészettel küzdenek: Több hatalmas hóditókat Fékeztek meg hajdanán – Sok dacz, még az égvillám is Lepattana ércz falán. Történt egykor, mikoron még Aranykorát élvezé, Késő éjjel nagysietve Vágtat egy lovag felé; Öltözéke egyszerü, de Választékony, izletes, Gyöngéd arcza szép vonásin Látszik hogy ur, hogy nemes. S mi e korban ritkaság volt, Kardja nincsen oldalán – Mint kalandor titokteljes Légyottakra megy talán? Nem. A bágyi várban fényes Menyegzőnek napja van, És a vendég oda vágyik Észrevétlen, titkosan. Sok vendég közt egy vidéki, Nem szúr olly könnyen szemet – S a nélkül, hogy észre vennék A lakomán részt vehet. Még az őr is tivornyázik A várkapu nyitva áll – Ki vendégi jogra vágyik Ide jőjjön, itt talál! Szépen süt a hold sugára A sötét vidék felett; De a várból szétözönlő Világitás fényesebb – – – Kellemes az esti szellő Melly a fákat lengeti, S összeolvad a zenével Melly a várból szálla ki. Bent a várban – – de mint fessem A pompát, a fényözönt, Hol a szemek káprázának Az arany, a fény között. Sándor István a vidéken Leghatalmasb ur vala – Nincs Erdélyben, a ki véle Versenyzésre szállana. S egyetlen egy leányának Menyegzője tartatik – Igy tehát a kedv s mulatság Meg sem állhat holnapig. A sok szép lány tánczra perdül A mig csak szól a zene – S az ifjaknak, hol leány van Vajjon még mi kellene? Az asszonyok elcsevegnek, Mi hogy történt hajdanán? Minő fény van Magyarhonban László király udvarán? Nincs előttök thea, kávé, Nincs előttök csemege – Mégis vigan elidőzik Ifja, véne, örege. De másképen áll egészen Az urak közt a dolog, Hol a beszéd szőnyegén a Legujabb törvény forog, Melly Rákoson hozatott a Leányfiuság felett, De a mellyben megegyezni Nem tudtak a székelyek. A merre huz az önérdek, Arra vonzott mindenik, A vita is elkezdett már Komolyabb szint ölteni; Nem egy volt, ki borhevülten Fenyegetve felkiált, Sértegetve káromolni A törvényt és a királyt. Sándor István zavarában Nem tudja hogy mit tegyen, Vendégétől önlakában Sértve a hon s fejedelem. Vagy szivélyes házi gazda Legyen, vagy hű hazafi? Türje-é e túlcsapongást, Vagy ellent kell állani? Kér, eseng, de mind hiába! – Nincs szavának sikere, Háziuri tekintélylyel szinte nem megy semmire; Féktelenség mámorában Kiki azt tesz, mit akar – S a czéltvesztett társaságban Szörnyü nagy lesz a zavar. Vége lett a nászzenének, Üres lőn a tánczterem, Ifja, véne, egytől egyig, A vitázók közt terem. És van lárma – egy vendég a Másikával összevesz – – Sándor István aggodalma Perczről perczre nőni kezd. – Mint midőn a záporeső S tölgyetdöntő zivatar, – Kis fészkében egy szerelmes Gerlepárt is megzavar: Igy lép közbe félelemmel A szerelem gyermeke, Drusilla a szép menyasszony Kálmán László hitvese. Gyermekded szép arczulatján A gyenge pir fellobog, Ajkán még a szerelemnek, Első csókja párolog – – – Mig reszkető kis kezével, Mint a béke angyala – Csendet, józan önuralmat Békességet kér vala. S fölragadván áldomásra A nemzetnek poharát, Csengő szóval, mintha a szép Csattogánydalt hallanád, Melly a vércsekárogás közt Közbe, közbe fölzeneg – S békitő szelid szavára Hallgatnak a székelyek. „Föl tehát az áldomásra! – Buzdit a kedves beszéd – Ne nézze a székely egymást, Mint honának ellenét; Éljen köztünk a barátság, Nem pedig a rút viszály – Éljen a magyar hazája, A törvény és a király!” De mint a szelid galambra Midőn ölyv csap hirtelen: Rakonczátlan székely ifju Hozzá rohan szemtelen, S kiragadván kis kezéből Az áldozó serleget Földre sujtja, hogy tartalma Mind reá fecskendezett. E gyalázó sérelemre A menyasszony felsikolt – Két kardnak egy villanása – – – És az ifju halva volt. De fellázad most a vendég, Felzudul a sok rokon, Az atya s a vőlegénynek Piros vér foly kardjokon. Első példa, és hallatlan, Hogy a magyar valaha Önlakában vendégének Életére tör vala; S hogy a vendég, tul lépve mint A vendégjog engedi – Fegyverét a házi urnak Életére emeli. S tornyosult a vész valóban – Ezer kard villant felé, Minden egyes vendégében Láthatná egy ellenét. Még egy percz – és már a bosszu Vad haragját tölti be, Ha az ég védangyalának Segélyét nem küldi le. S im egy ifju, ki elébb már Titkon észrevétlenül A vitázók seregébe Szemtanuként bevegyült, Nem fegyverrel – nem erőszak – Tekintélylyel közbe jár, S méltósággal és parancscsal A tömegnek ellen áll. „Bocsánatot – – elégtételt – – Kérünk tőled fejdelem!” Ez a két szó által hangzik Az elnémult termeken. Sok hatalmas zendülő most Megalázva térden áll – – Méltósággal de szeliden Szól hozzájok a király: „Békesség e vár urának! A vér szennyet rá nem ád, mellyet ontott védelmezve Egy hölgyet és a – hazát, Mert igazi magyar ember S férfiu csak az lehet: Ki honának törvényeit Tiszteli, s a hölgyeket!”* Győrffy Gyula.
Tetszik
|
