Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Erdély
A messziről jött ember azt mond, amit akar, de szerinted, ha a lelkedbe nézel, mit is meséljen a közelre jött?
Az autópálya elfogy a keleti határ felé közelítve, a kétszámjegyű út bevisz Debrecen központjába. A pálya mellett a szokásos táblák: utolsó benzinkút, utolsó vendéglő a határ előtt, mintha a másik oldalon megszűnne az élet…
Biharkeresztesnél érünk át, az autópályajegyet még forinttal is lehetne fizetni. Hatalmas kamionparkoló, a kiszolgálás teljes infrastruktúrájával: hotel, imbisz, pénzváltó, az út mellett ácsorgó két gyereklány,kuncsaftra várva, az egyik látványosan terhes. Nagyvárad felé ipari romok szegélyezik utunkat, mintha a külső Váci úton tartanánk Megyer irányában. Most az 1. sz. nemzetközi összeköttetésen haladunk, a kétszer kétsávos úton jobbról előz a kamion az ötvenes korlátozásban, lovaskocsit is csak ritkábban látunk, nagycsaládok szállítanak tüzelőt, közelít a tél.
Nagyvárad szemérmes város, egy-egy klasszicista épületet, bronzszobrot mutat csak magából. Ez a megyeháza lehet, ez meg a püspöki palota, az tán Ady szobra a múzeum előtt? Hosszú még a mai utunk, megállni nincs esély. No, persze, egy város akkor szemérmes, ha nem is akarjuk meghámozni az utak pókhálójától?
A főút a Sebes-Kőrös völgyében kanyarog, minden falut érintve és kettévágva, ahogy illik. Az ötvenes korlátozást csak mi tartjuk, apa és fia, felváltva kormányozva az öregecske autót. Igazi múzeumi darabok, huszas-harmincas éveit gyötrő Daciák előznek vissza a lakott részeken, aztán a nyílt pályán megint mi lehetünk gyorsabbak. Néhány emelkedőn kétsávosra szélesül a főút, előzhetnénk is, ha nem jönne lefelé szembe a kamion, valahogy akad rés a belső sávban, meg a fiatalabb sofőr reflexe is működik szerencsére. Ott egy pénzkiadó automata, használjuk ki, (öt éve írt) útikönyvem szerint egész Erdélyben csak hat van belőle! Fél évtized hosszú idő, utunkon aztán majd vagy százat is láttunk.
Kolozsvár igazi nagyváros, vagy háromszázezer lakossal, már messziről látszik a (légszennyezett) kupola fölötte. Dél felé, az ott a Házsongárdi temető, a mélyzöld lankás foltot már minden irányban házak erdeje övezi. Fölötte éjszakázunk majd, az utcát új építésu társasházak szegélyezik, mintha a Rózsadombon autóznánk. A panziót most nyitották, még a navival is nehézkes megtalálni, a parkettázás sincs még teljesen kész. Az alacsony ”bevezető ár” kárpótol a befejezetlenségért. Kommunikációs nyelvnek az angolt választjuk, ezt mindannyian törjük valamennyire.
A belváros felé a legrövidebb séta a Házsongárdi-temetőn keresztül vezet. Mi ott kezdjük az ismerkedést Erdéllyel, ahol minden véget ér… A hatalmas fák alatt az elmúlt két századi erdélyi művészet képviselői nyugszanak: Kós Károly, Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Dsida Jenő. Családi sírboltok, egyetemi professzorok sírkövei, és… néhány német, sok román név. Milyen békében fekszenek egymás mellett! (Később olvastam, lehet, hogy egy kis történelemhamisítás is van ebben, utólag vésődtek a nevek a kőbe. Ismert játék, már az egyiptomi fáraók is űzték ötezer éve, a templomi oszlopokból kifaragva az előd jelét, és a sajátot beütve helyette. Karnakban vannak fél méter mély likak is az oszlopcsarnokban! Erdély, rövid még a történelmed!)
A belváros barokkosodott, néhány utcát szerencsére nem ért el az “újítás”, megmaradt girbegurbának, középkorinak. A főtéren áll a Szent Mihály templom, mi pont a Mátyás-szobor felől érkezünk. Épp csak a király feje kandikál ki a deszkafal fölött, az évtizedes karbantartás még mindig tart. A Bánffy-palota mellett jutunk be az óvárosba, rengeteg fiatal ül, fecseg, nevetgél (magyarul) a kávézók kisasztalainál, a Bolyai-Egyetem diákjai lehetnek.
Ennénk valamit! Megkérdezünk három idősebb magyar hölgyet, ugyan mit javasolnának? Itt, a sarkon kaphatunk hot-dogot, hisz Kolozsvárt is elérte már a haladás! Mi mégis inkább a Matei vendéglőt választjuk, a gótikus ívek alatt francia turisták, kongresszusi részvevők a világ minden tájáról és a két magyar vándor ül csak. Az árak… összehasonlíthatóak az ausztriai árakkal. Minőség, kiszolgálás elsőosztályú. Besötétedett, a botanikus kert és az orvosi egyetem klinikái mellett sétálunk fel a dombra, szállásunkra.
A Maros folyását követjük ezután, micsoda városnevek suhannak el mellettünk: Torda, Nagyenyed, Gyulafehérvár! Tíz kilométerenként autópályaépítkezés nyomai, talajmunkák, oszlopok. Néhány év múlva már gyorsabbak lehetnénk. Ma is célunk van, első állomásunk Nagyszeben, 2007-ben Európa kulturális fővárosa volt. Három tér köré épült az erdélyi szászok városa. Az evangélikus székesegyház tornyából kinézve is megerősödik az érzésünk, ebben a városban keveset rombolt az előző rendszer, a belváros egységes maradt, a panelszörnyek a település határára kerültek.
Innen már az Olt folyását követhethetjük. Brassó mellett most elhúzunk, Törcsvár felé. Bran várkastélya a dél felé vezető út védelmére épült, az első (fa)várat már a 13. században építette a német lovagrend. Később magyar királyi birtok, majd a brassói szászok tulajdona, de volt a székely ispáné és a havasalföldi vajdáé is. Az első világháború viharában először Zita királynénak, majd Mária román királynénak ajándékozták a brassói szászok. Ma látogatható, főleg építészetileg érdekes, a bútorkiállítás meglehetősen eklektikus, egyenetlen.
Most már betérhetünk Brassóba! Erdély legnagyobb városa szintén szász vidék volt, a második világháború után Erdélyben maradt háromszázezer német túlnyomó részét az akkori Német Szövetségi Köztársaság “kivásárolta”, fejpénz ellenében hazatelepítette. Ma csak kb. kétezer német maradt Brassóban.
Brassó nagyvárosias, lüktetően élő település. A főtéren épp színpad áll, mellette mediterrán hangulatú sörözők sora csábítja a vándort. A Fekete-templom (evangélikus) az európai gótika egyik legkeletebbre épült képviselője, egyben Erdély legnagyobb egyházi épülete. Kulturális célt is szolgál, a szőnyegkiállítás mellett meghallgattuk az orgonahangversenyt is, Vivaldi kicsit nehéz volt a művésznek.
Hosszú volt a nap, irány Kézdivásárhely! Ángyis vár, a kocsi lassan már megszokta az erdélyi útviszonyokat, még sötétedés előtt odarepít Kézdire. Az utcanév: Rózsa, vagy Vadrózsa? A navi tehetetlen, a megkérdezett férfi a másik “Rosovy” utcába irányít, végül mégis feltűnik Ági mosolygó arca. A lakás gyakori vendégeskedésekről árulkodik, a gazda felülmúlhatatlan, minden finomság előkerül pillanat alatt, és mindegyikhez tartozik egy történet is, ki, mit, hogyan, miért. (Hogy is mondta Gery? Aztán kínáld is őket, nehogy éhen maradjanak!) Lesz ágyunk is, de lenne kedvünk még benézni a városba, hisz ez a “Sokadalom” hétvégéje?
A belváros három macskaugrásra van, majd holnap körbejárjuk, ma csak érezzük! Körhinta, dodzsem, lövölde, kolbászos, lángosos, kalácsos, több színpad, az egyiken az István, a király megy, máshol Beatrice (kissé irredenta), Illés-klón, Ruzsa Magdi, ki mit szeret. És rengeteg magyar szó, szinte csak magyar. András kissé tovább marad, beszélget, sörözget, zenét hallgat.
Az a három macskaugrás a belvárosig… Soknak tűnik, ha az ember kissé ingatagon áll a lábán. Utazási betegség, szép körülírása valaminek, ami a szerencsétlen érintettet egy bővebb értelemben vett fürdőszoba közelségére kárhoztatja. Hol, mikor, ki tudja, oly sok mindent próbáltunk az úton. Mosatlan salátatál Nagyszebenben, vagy mégis az “utolsó vendéglő” Magyarországon, tán egy túlérett paradicsom? Mindegy, a városka elbűvölő, a centrumát nem tudta elpusztítani Ceausescu bulldózerhada. Udvarterek határolják a központot, itt egy-egy nagycsalád és a munkásaik vittek valamilyen céhes ipart. A múzeum a céheket mutatja be, az udvaron Gábor Áron rézágyújának másolata áll. (Kalózkodjunk? Moldáv, volt kollégánk ajándékozott a kórháznak egy El Greco-“hamisítványt”, a sok ottani műhely egyikének termékét, Orvos és betege címmel. A kérdésre, hol is látható az eredeti, talányos mosollyal válaszolta: “Talán ez az, és most a másolatot mutogatják a múzeumban!)
A gyógyszertárban igazolványra kapok Ciproxint, el is kezdem szedni. A délután és este számomra a pihenésé, az előbb említett szobácska közelségével. András kihasználja a szabadságot, még egy nap Sokadalom! Este azért csak megteszem a macskaugrásokat, az első szembejövő András fiam.
Nehéz szívvel, korai búcsú Ángyistól. A Bálványos emelkedője nem akadály előttünk, az út mellett korábbi turisztikai hasznosítás nyomai, a hotel a nyergen zárva, felújítják. Az Anna-tóhoz húsz kilométeres letérő vezet, baedeckerünk szerint is az egyik legrosszabb állapotban levő erdélyi út. Nem ért csalódás, a harminc centi mély kátyúk embert és kocsit próbáltak. A tó 950 méter magasan fekszik, egy volt tűzhányó kráterében,csak esővíz táplálja. Úgy kétezer ember élvezi a nyár végi időt, brassói, bukaresti rendszámtáblák vannak többségben.
Innen már csak egy ugrás Csíkszereda! Zsuzsa érkezik üdvözlésünkre, a városból csak két utcányi maradt, a többi lakótelep. Ami megmaradt, szép és gondozott. A Mikó-vár egyszerű bája múzeumnak ad otthont, a mindennapi élet tárgyai is új jelentést kapnak. Meglátogathatjuk még Zsuzsa gimnáziumát, a huszadik század eleji épület a megszólalásig hasonlít az enyémre Budapesten.
Csíksomlyó? Nem véletlenül lett búcsújáró hely, a környék erőt sugároz. A fa Mária-szobrot tömegek látogatják évente. A templomban esküvő esküvőt követ, az új csapat félórás váltásban már várakozik a kapuban. A Kálvária-hegy alatt áll a Makovetz-színpad, többek között az itteni István, a király-előadásról ismert. Még így, üresen is szagolni lehet az akkori izzó hangulatot. A kápolnák helye-tájolása “látó” emberre vall, érezni az erőt. A húsvéti keresztút végállomásán mi is kicsit kifújjuk magunkat, régebben a keresztet a gimnázium legjobb diákja vihette, az idők során hárman is belehaltak a nagy megtiszteltetésbe.
Makovetz még egy templomot jegyez Csíkszeredán, nekem egy mézeskalácsház jutott az eszembe róla, a hatalmas kereszt meg agyonnyomja az épületet.
Mai szállásunk Csibán lesz, Zsuzsa már mindent előkészített. Tökéletes a helyszín, hamar elnyom mindkettőnket az álom. Megint csak megcsap egy hangulat, mintha lettem volna már itt, olyan életteliek voltak a beszámolók: hát persze, a csibai karavántalálkozók!
Másnap reggel, András jelentkezik az én két nappal korábbi betegségemmel. Most válik csak hasznossá a navi egyik funkciója, merre és milyen messze is van a következő benzinkút! Korondon még megállunk vásárolgatni, sakktáblát, tányért, zoknit, fafaragást, Marosvásárhelyre csak benézünk, a főtér Zsolnai-cserepes házait megcsodálni. Enni senkinek sincs kedve, mehetünk tovább! Bánffyhunyadon feltűnnek még az út mellett a kész és félkész (cigány)paloták, minden négyzetméter kemény (al)testi munkából lett kifizetve! Nagyváradon már magától fordul a kocsi, végetért az öt nap.
Öt nap, Erdélyre? Más ember egy életet szán arra, hogy megismerje egy hegyoldal rejtélyét! Természeti szépségek? Persze, de az igazi kincs az emberek. Olyan ez az ország, mint egy érintetlen, megromlatlan genetikai rezervoár- a magyar érzésé, a magyar kultúráé.
Az utolsó pillantás Erdélyre? Nincs ilyen, ide még biztos eljövünk!
|
