"Az ingatag önbecsüléssel rendelkező személyek általában félnek mindentől, amit személyük elleni támadásként érzékelnek. A kudarcok és az elutasítások élményét nagyon nehezen dolgozzák fel, és ez félelmet vált ki bennük. Gyakran egészen torz elképzelés él bennük a kudarc természetéről.
A probléma forrása az, hogy túlzottan foglalkoztatja őket, mit gondolnak róluk mások. Ez egyet jelent azzal, hogy másokra bízzák, ők állapítsák meg számukra azokat az értékeket és normákat, melyekkel mérniük kell saját sikereiket vagy kudarcaikat, vagy amelyek alapján elfogadják vagy elutasítják őket. A céljaik lehetnek sajátjaik, de a visszautasításssal és kudarccal kapcsolatos elképzeléseik arra épülnek, amit mások mondtak nekik. Az ilyenek gyakorlatilag kiadják kezükből a sorsuk feletti ellenőrzést, és így a külső erők szeszélyének vannak kiszolgáltatva.
A hiányos önbecsüléssel rendelkező személyek azt hiszik, ha egy próbálkozásuk sikertelen, ez egyet jelent azzal, hogy mint emberek sikertelenek, mint emberek selejtesek.
Képtelenek szétválasztani a cselekvés kudarcát énjük sérülésétől, ezért aztán képtelenségüket, hogy eleget tegyenek a mások által felállított normáknak, értéktelenségük bizonyítékaként kezelik. Ám az önrombolás legalább olyan fájdalmas számukra, mint mások elutasítása ezért aztán a cselekvést mérlegelve már nem csak a kudarctól félnek, hanem önmaguk lealacsonyításától is."

"Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!"

(Nincs idő, sem tér!)