Vannak ezek a pillanatok, amiket az emlékezet később óhatatlanul kirostál, mikor áll az ember mondjuk a pirosnál egy kocsival, tehát ezen belül még pontosabban ül, egész pontosan az anyósülésen ül ez az ember, és nem a volánnál, ami eleve rossz már, és a fejében mindenféle gondolat motoszkál, hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, és ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket szoktunk nézegetni, csak itt az ember azt mondaná: nicsak! Ekképpen kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen-Vajon nem ismerem még, vagy (istenem!) lehet, hogy ismerem? Csak ennyire másféle frizurát hordott itt három évvel ezután? Szóval ugyanolyan könnyen, ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, hogy megtudja, húsz oldallal később mi lesz a gikszer ipszilonnal vagy iksszel, úgy csapnánk föl a jövő fényképalbumát, és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált.
Varró Dániel