http://www.facebook.com/kryvy

Dolorem

Nem! Nem bírom tovább. Ezek a szavak töltötték be elmémet azon az ébenfekete éjszakán. A sötétség mintha magába rántott volna. Süllyedtem. Nem éreztem a végtagjaimat, nem éreztem semmit. Egyre csak zuhantam. Zuhantam és zuhantam és senki se tudott ebből a feneketlen szakadékból kihúzni. Egyre csak levegőért kapkodottam, de nem tudtam fellélegezni. Szinte megfojtott a lelkem, mely halál fekete lepelként fonódott torkom köré. Már nem küzdöttem. Nem akartam küzdeni. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés, ami ezekben a hetekben szinte már megszokottá vált. Már sírni se sírtam. Nem volt értelme. Csak bámultam az órát. Hallgattam ketyegését, és mintha egyre lassabban és lassabban mozdult volna a nagymutató. Követte szívem ritmusát. Kitt-katt...kitt...katt. Míg meg nem állt. Abban a pillanatban vele a szívem is megdermedt. Az idő megfagyott és én ott voltam a semmi közepén. Alig hittem a szememnek, de igaz volt: Előttem egy kristálytiszta tükör lebegett, amelyet rejtélyes ibolyaszínű csíkok kereszteztek. Megláttam benne magamat. Azt az énemet, amit sose mutattam meg senkinek. Nem értette volna meg senki. Muszáj volt eltitkolnom, mivel más voltam, mint a többi. De már nem tudtam visszafojtani a vágyat. Ki akart törni. Belülről teljes erejével küzdött.Összerogytam. Üvöltve próbáltam meg ellenállni, de az értelmemet és a testemet szörnyű kínok gyötörték. Megpróbáltam odakúszni az ágyamhoz. Remegő kézzel megfogtam a párnámat és beletemettem arcomat. Nem akarom! Hagyd abba! Hagyj békén! Könyörögtem és könyörögtem, míg szavaim el nem értek hozzá. Megszűnt a fájdalom. Elöntött a megkönnyebbülés. Testem elernyedt és nem bírtam már felállni. Semmihez sem volt erőm. Nem érdekelt. Megszabadultam. Végre elértem a célom. Szemem lassan becsukódott még hallottam körülöttem a sikításokat. Valaki segítsen! Könyörgöm! De nem érdekelt. Végre elhagyhattam ezt a szörnyűséges világot

Desiderium (II. rész)

Mikor úgy éreztem, hogy mindennek vége megkönnyebbültem. A földön feküdve néztem amint apám, beront az ajtón. Kétségbeesett tekintete lelkiismeret furdalást keltett szívemben, ami még a vég utolsó pillanatában összerándult. Önző vagyok. Csak is magamra tudtam gondolni, arra, hogy minél hamarabb befejezzem az itt töltött életemet. Nem akartam többé korcsként gondolni magamra. Nem akartam, hogy mások így gondoljanak rám. Még ha nem is mondták, láttam a szemükben, ahogy rám néztek. Mindegyik ugyan azzal a tekintettel meredt rám újra és újra. Éreztem a gyűlöletet, ami minden egyes pillanatban a lelkembe hatolt.A fájdalomtól mi már évek óta gyötört megszabadultam. Igen. Ez volt a célom, bár csak néhány pillanatig tarthatott. Így akartam maradni az örökkévalóságig. Nem. Még annál is tovább. Leírhatatlanul mélyen, szinte késszúrásként ért a felismerés, amikor rájöttem, hogy ez nem tarthat sokáig. Miért? Miért most? Kérdéseimre választ nem kaphattam. Ha létezik Isten, miért gyötör engem ilyen nyomorúságos sorssal?...To be continued