A féltékenység az egyik legmocskosabb bűn, az egyik legkínzóbb jelenség, amivel az élettelen életem alatt találkoztam. Neki köszönhetően követtem el olyan vétket, amely halhatatlan életem során végig kínozni fog.
Évekkel ezelőtt történt az egész. Amikor még a gondtalan szelleme voltam a békés erdőnek. Amikor még szívemet nem mocskolta be semmi féle alantas érzelem. Mikor még tudtam arra koncentrálni, amire születtem. Az erdő, az otthonom védelmezésére.
Mivel a környezetemben sosem élt senki, az életemet senkivel nem tudtam megosztani, beszélni csak az erdő kisebb szellemeivel, az állatokkal és a növényekkel tudtam, de hozzám hasonló lénnyel addig nem találkoztam. Az évek alatt végül az erdőm legmélyét benépesítették. Egy kolostor épült fel lassan, s én végre örömmel nézhettem az új társaságomat, holott soha nem mentem oly közel, hogy tudjanak a létezésemről. Illetve így terveztem, egészen addig, míg egy fiatal fiút meg nem pillantottam. Szerelem első látásra? Mondhatjuk. Akkor már nem játszottam a félénket. Bátorságot öltöttem magamra, s a kolostorhoz sétáltam. A kapuig jutottam. Az aurám túl erős volt, a nagyobb tudással rendelkező szerzetesek megéreztek és elzavartak. Hiába esküdöztem, hogy nem akarok bajt okozni, csupán a fiúval szeretnék találkozni. Elzavartak a tudatlanok, akik a hatalomtól megrémülve nem kívánatos személlyé nyilvánítottak. Napokig gondolkodtam, őrlődtem, míg végül a düh és a féltékenység elborította az agyam. Mi az, hogy ők a közelében lehetnek én pedig olyan távolról nézhetem csak, ahol épp ki tudom venni, hogy ő az. Ők naponta beszélhetnek vele, én még köszönni sem tudtam sosem neki. Hirtelen felindulásból cselekedtem, hiszen gondolkodni képtelen voltam. Felgyújtottam a kolostort, s mire végre észhez tértem már késő volt. Sok ember vére tapad a kezemhez. Akik pedig túlélték elmenekültek. Megkönnyebbülésemre ő maradt, s új otthont épített magának. Az út szabad volt hozzá, de mégis hogyan nézhetnék a szemébe azok után, amit tettem?