1969 februárjában történt egy dorongós hideg téli napon Vancouverben. Sétáltam, esett a hó. Egy ág reccsenésére lettem figyelmes. Megfordultam és egy férfi állt velem szemben. Szőke hosszú hajától alig láttam az arcát, de a szeme zölden izzott. Fel sem foghattam mit látok a hirtelen belémnyilaló éles fájdalomtól. Elájultam.
A földön feküdtem és az a hihetetlen melegség ami szétáradt bennem szinte már égetett. A férfi felém hajolt. -Végre, az utolsó Sykes sem ember már. Mondta megelégedve,majd magamra hagyott. Mire feleszméltem már teljesen ellepett a hó, este volt. Az időérzékem cserbenhagyott, nem tudtam mióta fekhetek itt. Haza indultam. Otthon rávetettem magam a hűtőre, hihetetlen éhség gyötört, de akár mennyit ettem nem csillapodott. Hirtelen valami furcsa de meglehetősen kellemes illatot kezdtem érezni. Az illat egyre intenzívebb lett, az ajtónál éreztem. Csengettek. A postás srác. Sohasem tetszett igazán,de most nagyon jó illata volt, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Magamba akartam szívni, éreztem minden egyes lélegzetét, szívdobbanását, ahogy a vér kering a testében. Vágytam rá, megakartam szerezni. Amikor már nem bírtam tovább visszafogni magam hagytam hogy teljesen elveszítsem a fejem. Valami ösztön tört elő belőlem. Magamhoz húztam de nem az ajkát csókoltam. Fogaim mélyen felszántották a nyakát. Amikor a vére kiserkent, olyan eufóriát éreztem amit még soha azelőtt,és csak ittam. Csak akkor eszméltem fel amikor Levin felnyögött a karjaim közt. Nehezemre esett, de felemeltem a fejem, hogy megnézzem hogy van. Sötétkék szemei kiszürkültek, bőre sápadt volt és hideg. Meghalt.
Meglepetésemre nem rengetett meg a halála, nem éreztem semmi bűntudatot. Teljesen természetes érzés volt. Még azon sem gondolkoztam mit csináljak a hullával, ott hagytam az előszobában. Leültem a kedvenc fotelembe és az elmúlt tizenöt percben történtekre próbáltam magyarázatot találni. Először nem tudtam elhinni,de minden jel erre mutat: Vámpír vagyok.