Mikor ilyen, mikor olyan...ez vagyok én. A világot úgy látom amilyen, de gyakran más számomra a valóság, mint a többinek. Szeretek a semmire gondolni, szeretem nézni a felhőket, ha fúj a szél és mégis meleg van, szeretem a szobámban a sok értelmetlen (számomra mégis fontos) dolgokat, szeretek esőben állni, éjszaka sokat-sokat álmodni.(“A rémálom pedig természetes, egészséges módja annak, hogy az ember levezesse a feszültséget és szembenézzen a félelmével.”)Képes vagyok hosszú perceken át értelmetlen, másoknak kicsit sem nevetségesnek tűnő dolgokon nevetni. Szomorú sosem vagyok, csak kedvtelen. Hogy miért?-Csak.............

:x




Egy öreg áll a parton, mikor a nap véget ér,
a horizontot nézi, arcát csípi a tengeri szél.
Viharvert a sziget, hol él, s nincsen nyár, sem tél.
A hajója névtelen, a kikötőben egy lélek sem járt rég.

Kit száműznek, annak nincsen túlpart, sem ki meghallja szavát,
csak egy világítótorony fénye, mely a világvégén áll,
Mutatja a célt, s szívükben szikrát vet a remény
azoknak, kik messzi útról tartanak hazafelé.

Hosszú ideje elfeledték ezt a fényt a világ végén.
A horizont sírja el helyette könnyeit, melyeket hátrahagyott rég.

Albatrosz kap szárnyra, álmok, emlékek felé:
eltűnt a Földről - pedig nem kellett volna még -
a hercegnő a toronyból, s a mezőkről a gyermekek,
minden eltűnt, amit az élettől kaphatott ezen a szigeten.

Akit szeretett, csak emlék, ködbe veszett szellem most.
Utoljára köti ki a ringatózó hajót, hogy búcsút mondjon.
Mély a tengerfenék, vízbe a horgonyt,
a talpa alatt föld van még, s ajkain mosoly.

Hosszú ideje elfeledték ezt a világvégi fényt.
A horizont sírja el helyettünk könnyeink, melyeket hátrahagytunk rég.
Olyan rég, olyan rég.

Hosszú ideje elfeledték ezt a világvégi fényt.
A horizont sírja el helyettünk könnyeink, melyeket hátrahagytunk rég.
Olyan rég…