Szín és fény.
Sötét és árnyék.
Ceruza és toll.
Adj egy ecsetet
Kezembe
S én megfestem a világot.

Élet és halál
Keserű sóhaj.
Fakul a szín.
Szűnik a fény.
S megfestett világom
Már nem látom.

Ewart McBain. 19 éves neko srác, egy jól megszokott élettel. Túl a gimnáziumon, jelentkezve egy menő főiskolára, ahol végzettség szerint festő lenne. Életében mindig minden a színek, a formák, az emberek arca, mozdulatai körül forogtak. Naphosszat rajzolt, festett és fényképezett. Életvidám kölyök volt, akit mosoly nélkül elképzelni sem lehetett. A nagy, szinte már világítóan zöld Bambi szemekből, melyeket egyenesszálú, rézvörös haja keretezett, mindig az öröm és az élet utáni vágy sugárzott.
Ez tartott egészen addig, amíg ki nem derült, hogy szemei az évek alatt súlyosan károsodtak. Nem szentelt különösebb figyelmet a dolognak, csak mikor a baj már visszafordíthatatlanná vált.
Először a szemfájás, majd a homályos látás, végül a teljes sötétség.
Az élet hibásan büntette azzal, hogy teljesen elzárta őt a látás örömétől, a színektől, a formák sokaságától, magától a látástól. Vakságával az örömteli srácból egy bezárkózott, undok kölyök vált, akit ha mosolyogni látnak, az már csakis valami általa okozott gond utáni kárörvendés jutalma.
Szemeiből kihunyt a fény. A szikrázó zöld megfakult, ahogyan haja is, de legalább azt mindig feltuningolja valami extrémebb színezettel, legtöbb esetben lilával. Bőre is szürkébbé vált, hogy dukáljon új életéhez kapott hangulatához.
A főiskolát így nem kezdhette el. Elköltözött egy albérletbe, amit végszükség esetén bevállalt munkákból tart fent. Ritkán mozdul ki, hiszen minek? Attól fosztották meg, amit a világon mindennél nagyobbra tartott, és ezt pótolni számára képtelenség.