"...mindazonáltal Artyom örömteli izgalom helyett érthetetlen keserűséget érzett. Kezdte érteni, hogy néhány titok éppen azért nagyszerű, mert nincs megfejtésük, és hogy vannak kérdések, melyekre jobb, ha senki sem tudja a választ.

Artyom valami hűvöset érzett az arcán - ott, ahol az alagutak fuvallata a lecsorgott könnyei nyomát érte. Tagadóan rázta a fejét, pontosan úgy, ahogy ezt nemrég az agyonlőtt vadember tette. Vagy a dohos, nyirkosság és elhagyatottság szagát hozó huzattól, vagy a magány és az üresség átható érzésétől dideregni kezdett.

Egy pillanatra úgy érezte, hogy az egész világon minden értelmét vesztette - az ő küldetése is, az ember túlélési kísérletei is a megváltozott világban, és általában az élet is, minden megnyilvánulásában. Nincs benne semmi - csak a mindenkinek kimért idő puszta, sötét alagútja, amelyen vakon kell vonszolnia magát a "Születés" állomásától a "Halál" állomásáig. A hitkeresők csupán oldalelágazásokat próbálnak találni ezen a szakaszon. De állomás mindössze kettő van, és az alagút csak azért épült fel, hogy összekösse őket, ezért semmiféle elágazás nincs, és nem is lehet benne."