Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/134024
|
2005. március 19.
Azt olvastam egy kedves mesében, hogy egy lányka elindult világgá, megkeresni a tündért. Azt a tündért, melyről ő is csak mamája meséiben hallott. Bebódorogta a fél világot, az erdőt, a mezőt, ám sehol sem lelte álmai tündérét. Aztán elvetődött a városba, s csodák csodájára: a zordon kővidék szerencsét hozott neki. Egy fiú tekintett le rá, a lányka meg fel a fiúra, s mindketten egyazon pillanatban fedezték fel rég várt vendégüket, a tündért. Ettől fogva egyikük sem rótta szomorú egyedüllétében az utakat, hanem együtt, kéz a kézen, váll váll mellett örültek annak, amit többé senki sem vehetett el tőlük.
Én is találkoztam egy barna szemű tündérrel, s azt hittem, oldalán belecsöppenek a rég áhított mesék tarka birodalmába, melyről felnőttként is makacsul azt hittem, létezik. Vártam a szárnyalás édes, bódító ízét, a felelősség kellemes terhét, a lángot, melynek parazsa évek óta szunnyadt bennem. S mindez egyszerre varázsütésszerűen megtörtént. Részese lettem csaknem mindennek. Tündérem két szemében kitárulkozott a világ, s benne csak a szépet láttam. Hatására egyre ritkábban tudtam elválasztani egymástól valót, vágyat, álmot. Minden azzá mosódott össze, amit én akartam. És nem mi. Mi ketten, akik a csodának tanúi voltunk. Buknom kellett hát, de nem veszítettem. Mégis, mindennek ellenére maradt bennem valami, amiért érdemes volt másnap egyedül felkelnem, egyedül útra kelnem, egyedül újra hinnem, egyedül újra emlékeznem, úgy, hogy az fájásában is szép legyen.
Nemrég visszatértem a mesekönyvhöz, s döbbenten kellett megtapasztalnom, hogy pontatlanul olvastam el. Kifelejtettem egy igen fontos részt. A mások szemében magunkat látjuk meg, akár a tükörben. Eszerint magunk vagyunk a tündérek, de csak akkor lehetünk igaziak, ha azt kívánjuk, hogy a másik is az legyen. Nem voltam az... Nem, mert elfelejtettem valamit, amiről a régi mesék is szóltak: a közös szavak fogalmát. Tündérem elillant, szertefoszlott az a varázs, melynek burkában biztonságot, célt, értelmet találtam. Hiába nyúltam utána, kezem már csak a semmit foghatta. Eliramlott, pedig még enyém sem volt...
Újból elmentem a város szürke embertömegébe, megint keresni kezdtem, miközben arra vágytam, engem is keressen valaki. Rohanó, telefonáló, üzletet kötő emberekkel találkoztam. Mind idegen volt. Nekem is, egymásnak is. Ám egyben mégis különböztünk: én töretlen hévvel folytatom a keresést, ők azonban már nem. Régen nem. Mind-mind felhagytak a tündérkutatással, helyébe autót, mobiltelefont, ingatlant, ékszert vásárolnak.
És tekintetük, ahelyett, hogy csillogó szemeket keresné, egyre feljebb vetődik, és észre sem veszik, mit és kit is taposnak el.
|
