Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/70538
|
2005. augusztus 5.
nos itt van újabb 2 "vers" :P illetve a 2. annyira nem is vers, inkább egy történet verses formában, amit a fantasy irodalom egyik legnagyszerűbb alakja ihletett, Drizzt Do' Urden....
Maga a Pokol
A Pokol kapujában állva,
Szemem teljesen zárva,
Vártam a Sátán szolgáit,
És számoltam életem,
Hátralévő óráit,
Miközben lelkem mélyén,
Tekintetem a múltba révedt,
És tűnődtem, hogy szívem hol tévedt,
Másfelé az élet kesze-kusza ösvényén.
Szemem még mindig csukva hagyva,
Vakon, kezemet előre tartva,
Tapogatóztam a mélység sötét falain,
Tanakodva elmúlt létem tanain,
Arra a következtetésre jutva,
Hogy jobban tettem volna,
Ha egyből futva rohanok a Végbe,
Ahelyett, hogy a szánalmas Létbe,
Vetem minden bizalmam,
Átélve mindazt a borzalmat,
Amit a halandó lét, számomra tartogat.
Életemben hiba-hiba hátán
Ezért már rajtam kacag a Sátán,
Mivel tudja, hogy új prédára lelt,
Kire már évekkel ezelőtt tett szert,
És most úgy gondolta áldozata eleget szenvedett,
Ezért magához hívta lelkemet,
És ezzel nekem bevégeztetett.
Már nyitottam tágra zárt szemem,
Mikor nyakamon éreztem a sátáni kezet,
Tudván, hogy a vég már közel,
Azt mondám felőlem már bármi jöhet,
Ám ekkor hirtelen ágyamban találtam magam.
„Csak álom volt?” ez első kérdésem,
„Nem, több annál” ez érzésem,
Ez csak egy történet, ez életem
Egyik vége lehet, mikor,
Sorsomba beletörődve, a Gonosz,
Egy sorszámot hátamra tetet,
Hogy az egyik legyek a sorban,
Egy a sok közül, kik korban,
Hozzám hasonlóak, és hasonló
Érzésekkel küzdenek.
De ott a sztori másik vége,
Mikor a jó ösvényre térve,
Meglelém a helyet, hol
Ember-embert már nem temet,
Hiszen itt csak boldogság honol,
Az azúr ég soha be nem borul,
És mindenki felhőtlenül nevet.
Tégy te is úgy, mint én,
Mikor nagy bánatodban
A Sátán szólítja lelkedet,
Küld a fenébe és mondj NEM!-et
Gondolj arra, hogy van valaki,
Aki téged mindennél jobban szeret,
És ezzel a jó útra lépve,
Meglelheted régóta mellőzött kedvedet.
A Vadász
Árnyak között járva,
Olykor csonthalmokat mászva,
A Vadász friss prédát keresve,
Már alig várta, hogy leszálljon az este,
És a sötétben lopózva,
Az éj teremtményei mellett osonva,
Kardjai pengéit húsba temesse.
Lassan lebukott a Nap a horizont mögé,
És a szegény áldozat, nem gondolva,
Hogy ez a nap nem az övé,
Otthagyván fajtársit, és a biztos védelmet,
Portyára indulva kutatott élelmet,
És csak akkor tudta meg
Hogy mekkorát tévedet,
És nincs egyedül,
Mikor már késő volt, és sötét
Vérével acélpenge vegyült.
A Vadász volt az ki, így elbánt vele,
Mert mikor a rém utolsó lehelete,
Elhagyta ocsmány száját,
Hátán feküdve, meglátván gyilkosát,
Maradék vére meghűlt ereiben,
A rémület lett rajta úrrá,
De a Vadász kegyes volt, és pengéivel
Még utoljára, torkára lesújtá.
Kószánk már messziről látta a tábort,
És középen a meleget adó tábortüzet,
Mikor elhatározta magában, hogy
Az összesnek egyenként meg-megfizet,
Mindenért, amit tettek, és tenni akartak,
Mikor hullát, hullával takartak,
És köztük a Vadász barátait is.
A táborban a pánik lett a mérvadó,
Miközben néhány nem önkéntes véradó,
Hullt, balra, jobbra,
Azt se tudva merre az arra,
És mire végre ketten észbe kaptak,
Addigra a többiek ott feküdtek vérbe fagyva.
Ennek a kettőnek sem volt túl esélye,
Mivel a Vadászról mindenki azt regélte,
Hogy félelmetes ellenfél,
Aki a haláltól sosem félt,
És a történet igaznak bizonyult,
Hiszen egyikük már ki is nyúlt,
Aztán pedig acél csattant acélon,
Majd acél a csonton, és az utolsó
Végül ott feküdt a hulla halmon.
A Vadász hüvelyükbe csúsztatta pengéit,
Majd az egyik ruhából levágott egy tenyérnyit,
Ami bizonyítékul szolgált nem másnak,
Hanem magának, és lelkiismeretének,
Hogy barátai gyilkosainak bevégzett,
Majd újra útnak indult, hisz
Elvégezte dolgát, bár elfelejteni
Sosem fogja temérdek búját s’ gondját.
|
