Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/25533
|
2004. október 5.
Kedves Naplóm!
A megszokás ránk zárta cellánk ajtaját és a megbántás félelme, mint sohase pihenő börtönőr, vigyázza cselekedeteinket, szavainkat, hiszen körülöttünk mindenki úgy tudja, hogy mi: Te meg én, egymáshoz tartozunk elválaszthatatlanul. Mi példakép vagyunk az összetartozásban, mint hivőnek a Szentháromság örökérvényűsége.
Az ismerősök tekintetében látom, ahogy ránk néznek, szemük mosolya mondja: Ők egyek!
Már szinte én is elhiszem az egy test–egy lélek közhelyét. Hibáinkat nem láthatják a képzelt egybeforrás szemkápráztató ívfényében. Minket nézve szemük könnybe lábadt, mintha a Napba néznének.
Nem tudják a szakadék szélességét, mélységét, mely pároságyunk – mint meghasadt föld két partját – elválasztja. Igaz, néha még átmászunk e szakadékon, de mire célhoz érünk, már csak egy gyors rutinszeretkezésre telik erőnkből. Vágyaink-megszokások. Rutin kitárulkozás a rutin behatoló előtt, gyakorlott sóhajokkal, nyögésekkel, míg agyunkban tettünktől teljesen független gondolatok a holnap problémáira keresik a válaszokat.
Pedig mi igazán szeretjük egymást.
Még féltékenyek is tudunk lenni. De féltékenységünk nem a szerelem elvesztésének félelméből, hanem a megcsalattatás szégyenétől és a megszerzett tulajdon féltéséből fakad.
Ezért mi nem is kérdezünk. Élünk az elcsépelt közmondás bölcsességében: amit nem tudunk, az nem fáj.
Mi együtt maradunk.
Együtt maradunk félelemből, megszokásból és lustaságból. Félünk a magánytól, a kongó, üres szobáktól, a tudat biztonságának elvesztésétől, hogy Te nekem vagy, bármikor hozzád érhetek, megfoghatlak, hozzád szólhatok.
Félünk a hiány megfogható semmijétől!
És félünk egy új kapcsolat ismeretlen erejű tüzétől is.
Félünk, hogy megéget és félünk, kiderül, hogy már nem is tudunk égni.
Mi együtt maradunk.
Néha óvatosan, csak úgy mellékesen, elcsenünk egy-egy falatot idegen asztalokról, melyeket gyorsan, titokban szinte rágás nélkül nyelünk le, még az ízét sem érezve.
Lopott élvezeteket nem élvezünk!
Szegényes álmokat álmodunk bujatestű, vad szeretőkről, friss fiatal, bársonyos bőrűekről, őrjöngő harapásokról, a gyönyör fülsiketítő üvöltéséről – és altatót veszünk be éjszakára.
Vetített plakátsztárokat ölelünk képzeletünk kandalló előtti medvebőrén, ezerdolláros szobában, napsütötte déltengerek hófehér parti homokján, de mindig felébredünk.
Mi együtt maradunk. Mind a hárman.
Mind a hárman: TE meg ÉN meg a FÉLELEM.
VALAKINEK:
Elveszett birodalmunk kapui előtt állok
egyedül
leszegett fejjel, csukott szemekkel,
és fehér zászlót lobogtatok a szélben
megadtam magam...
egy hazug ábrándnak,
egy sokat ígérő tekintetnek,
egy hamis szerelemnek;
megadtam magam...
neked
Ma nagyon kellemes napom volt, aztán mégis történt valami....ami megbénított, és elárasztott furcsa gondolatokkal. Amit érzek, tudom, hogy nincs jogom érezni, de mégis fejbe kólintott....egy felismerés...hogy mégsem én vagyok az egyedüli, csak játszik velem?....
|
