Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/142296
|
2010-02-05 Egy történetem
Sziasztok!
Írtam egy történetet, olvassátok el:
Boldogság egy életért cserébe
Amikor 17 éves voltam, megismertem egy fiút, akibe az első pillantás után beleszerettem. Egy ideig nem mertem elmondani neki hogy mit érzek, de később már muszáj voltam bevallani, mert nagyon kikészültem miatta. Szerencsére igent mondott, mert titokban ő is szeretett engem. Nagyon boldogok voltunk és 21 éves koromban feleségül is vett. Nagyon szerettük egymást, minden percben együtt voltunk. A szüleink is elfogadtak minket és gratuláltak a házasságunkhoz. Egyik nap azonban;
-El szeretnék menni bulizni, de nélküled!
Persze azonnal beleegyeztem, mert nagyon szerettem őt. Délután ment el, és 3 nap után jött haza. Mikor hazajött, megkérdeztem;
-Szia! Jól érezted Magad?
-Semmi közöd hozzá, hagyj békén! - szólt rám erélyesen.
Nem értettem mi baja, de inkább hozzá sem szóltam még egyszer. Aznap hozzám sem szólt, rám sem nézett.
Másnap korán elment.
A ruháján, amelyet itthon hagyott, rúzsfoltokat találtam. De mivel nagyon szerettem őt, szó nélkül kimostam a ruháját és úgy tettem, mintha észre se vettem volna.
Másnap leült az asztalhoz és hozzákezdett;
-Emlékszel, amikor először megláttalak, rögtön beléd szerettem. Aztán mindig együtt voltunk ... Chh, még feleségül is vettelek ...
A túl sok együtt töltött idő miatt nem tudtam a saját életemet élni. Nem tudhattam meg, milyen szakítani és újrakezdeni. Ez helyett rögtön házasodtam. Úgy érzem ahogy veled vagyok inkább testvéremként szeretlek, mint feleségemként.
-Na de, én még mindig ugyanúgy szeretlek mint az első percben. Nekem is elment sok évem a fiatalságomból, de egyáltalán nem bántam meg!
-Én viszont igen - jött a válasz egyértelműen. - Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de már nem szeretlek úgy, mint régen.
-Ugye ezt nem gondolod komolyan? Így egyik napról a másikra? De David, ez nem lehet igaz!
-De igaz, sajnálom.
Ezután nagyon szomorú lettem, magamra zártam az ajtót és órákig sírtam. Értetlenül ültem a székben és folyton csak egy mondat járt az eszemben; "Már nem szeretlek úgy, mint régen." Ez ismétlődött folyton. Nem tudtam mit tegyek. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Órák után kimentem a szobából, de ő már sehol nem volt. Úgy látszik komolyan gondolta, de nem akartam elhinni. Amikor hazajött, véletlenül hozzám ért, és utána átölelt, majd ott hagyott. Úgy gondoltam, talán van még esély. De nem volt. Bement a hálószobánkba és kipakolta a ruháit. Nem sokkal később átköltözött a másik szobába. Elment mellettem, de nem nézett rám. Később odaült velem szembe az asztalhoz, mert látta, hogy nagyon szomorú voltam;
-Ne haragudj rám, de már nem szeretlek feleségemként. Ezért talán még jobban összetörsz, de el szeretnék válni tőled!
-David, kérlek ne csináld ezt! Nagyon szeretlek, nem bírok nélküled élni!
-Rendben. De akkor is el szeretnék válni de ha ennyiszer kérsz rá, hogy maradjak veled, akkor lakjunk együtt, de csak mint barátok.
-Neeee ... Én szeretlek NAGYON! - és elkezdtem sírni. - Akkor inkább el sem mondom amit akarok, majd én intézkedek.
-Micsoda? Nem értelek! Mit intézel te el?
Nem mertem elmondani, de hosszú percek után rászántam magam;
-Azt hogy ... hogy ... hogy ...
-Mondd már!
-Apa leszel. De elvetetem, mert így nem akarok gyereket.
-Tessék? Terhes vagy? Ne, ezt nem vállalom be!
Itt nagyot csalódtam benne.
-Azt hittem örülni fogsz neki, de akkor megyek, elvetetem.
-Rendben ... Ahogy akarod!
És kiment. Tíz perc múlva már otthon sem volt. Most aztán nagyon kétségbeestem. Szinte megbolondultam. Nem volt szívem elvetetni a gyerekem, de muszáj volt. Amikor kijöttem a kórteremből, sírva szaladtam hazáig. De nem a közös házunkba mentem, hanem anyuékhoz. Mindent elmeséltem, nem hittek a fülüknek.
Amikor hazaértem, David ott ült az asztalnál egyedül, magányosan. Oda akartam menni, de ezek után nem érdemelte meg. Elmentem mellette, de nem szóltam hozzá. Így éltünk utána 3 éven keresztül, és az utóbbi időben sokat eljárt és a barátnőit is felhozta a MI régi hálószobánkba. Még mindig szerettem őt, de ő csak néha szólt hozzám, akkor is csak szidott. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon vele kéne maradnom,, vagy el kéne hagynom. Nem mertem belegondolni abba, hogy vajon mi lenne, ha elhagynám. Hogy élném az életem? Boldog lennék? Nem tudtam elképzelni az életem David nélkül. Pedig el kellett. Nem bírtam tovább így élni az életem. Amikor hazajött, rászóltam;
-Nem bírom tovább melletted! Gonosz lettél, elrontottad az életem! Úgy döntöttem, elköltözöm Tőled! Holnap elmegyek! Remélem boldog leszel! Szia!
-Hát akkor szia!
Fájó, szomorú szívvel bementem hát, és elkezdtem pakolni. Be sem jött hozzám. Szomorúan hagytam el a házat. A barátaim és a szüleim azt mondták, jól tettem, hogy végre elszakadtam tőle, és megtettem az első lépést a boldogság felé ...
Azóta messze elköltöztem és soha többet nem láttam őt. Azóta megismertem egy rendes fiút, akivel 6 éve együtt járok. Úgy látszik egy végesnek tűnő életnek kellett meghalnia, hogy boldog lehessek ...
Ha valakit érdekelne, David már 35 éves, és még mindig CSAJOZIK. Nem akar megállapodni. De semmi baj, ez már nem az én gondom!
Remélem tetszett! Van egy honlapom, ahová felfogom tenni a történeteimet! (http://www.tevehirek.gportal.hu)
Puszi;
Szimi és Miss Miss Siara
|
