Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/253019
|
Silvercloud ☁ Ezüstfelhő
Ezüstfelhő
Mondhatni, az élet tele van meglepetésekkel. Igen, mondhatni.
Mégis itt vagy. Mindazok után, amiken keresztül mentem miattad, még mindig itt vagy, és ez boldoggá tesz. Pedig az elvesztésed miatt gyötrődtem. Egy élet fájdalmát tudtam volna kisírni abban a percben, mikor elmentél, s te aztán mégis visszajöttél. Persze aztán azt mondtad, megint elmész.
Esett az eső. Elengedtelek, beletörődtem, elfogadtam, hogy elmész, itt hagysz, nem leszel többé velem. Nem leszel többé az enyém.
Eláztam, de már nem sírtam, csak az eső esett.
Az élet változik, mindig meglep minket – soha nem ugyanolyan. Egyszer esik, egyszer fúj, máskor süt a nap. Kitisztult az ég, és megint visszakaptalak. Nem hittem a valóságnak, mikor kiderült, nem hagytál el. Ott voltál, még csak el se mentél. Hullajtottam a könnyeket, pedig nem is mentél el!
De ez nem számított semmit, hiszen itt vagy nekem. Ilyen a szeretet: ok nélkül okoz fájdalmat, de mindet elfeledteti. A fájdalmat már csak akkor érezzük, ha a szeretet eltűnik. Tovaszáll, elmúlik, egyszerűen már nincs. De most még itt van.
Itt vagy velem, itt vagy nekem, de félek. Boldog vagyok, de az öröm peremén ott sötétlik egy felhő; ezüstösen csillogva, s csilingelőn azt kacagja: valamikor.
De mikor lesz az?!
Félek, hogy újra fájni fog, hogy megint elhagysz, s nekem nem marad semmi, csak az üresség, a hiány. A fájdalom. Nem akarok félni. Én téged akarlak: be akarom lélegezni az illatodat, át akarlak ölelni, szeretném, hogy melegen rám nézz, hogy szeress. Hogy maradj a barátom.
Az eső elállt, de közeleg a vihar. Egy ezüstfelhő ott billeg a láthatáron, s a redői között ott remeg az ígéret. Hiába van egy felhő fodraiba zárva, ugyanolyan fenyegető. Félek a vihartól. Ha elvonul, mi marad utána?
Érzem. Beletörődtem, hogy majd el kell menned, de olyan hihetetlen. Hogy lehet azt elhinni, hogy örökre elszakadsz egy baráttól? Ezt nem lehet felfogni, s mégis, én beletörődtem. Mert még nem tudom, milyen lesz. De rettegek attól a perctől, mikor tényleg elhagysz.
Olyan hihetetlen még csak rágondolni is. Elhagysz…
Pedig barátok vagyunk.
Nem szeretem ezt a felhőt. Nem nagy, de ahhoz épp elég, hogy egy aprócska árnyékot vessen a boldogságra. A boldogságra, amely akkor kerít hatalmába, mikor együtt vagyunk. Együtt, elválaszthatatlanul. Csak a felhők emlékeztetnek: a napfény nem legyőzhetetlen; a szerelem nem örök; a boldogság véges.
De mindezek dacára együtt maradunk. Mert te az enyém vagy, és nem vehet el tőlem senki. Mert a barátok maradunk, örökre. Egy részem a tiéd, és ezen nem lehet változtatni.
Szeretlek.
Egyszer elvonul az a felhő. Még nem tudom, hogy magával visz-e téged, de ha igen, elfogadom. Mert már beletörődtem – elengedtelek. Már számtalanszor elköszöntem tőled, mert soha nem tudhatom, mikor látlak utoljára. Ez az, amit nem bírok, ez a bizonytalanság. Mikor nem tudod, hogy egy felhőtől mit remélj: esőt, havat, jeget vagy csak árnyékot.
De azért csak mindig el fogok köszönni, és minden találkozásunkat kiélvezem, mintha az utolsó lenne, mert már tudom milyen az, mikor csak úgy eltűnsz. Akkor hirtelen minden együttöltött percet átértékelek: úgy érzem, mintha nem becsültem volna eléggé a közös időnket, de most már tudom, hogy nem így van. Mert minden egyes másodperc, mikor velem vagy, csak örömmel telhet – soha sem lehet elfecsérelt idő. Mert velem vagy. És velünk van az ezüstfelhő, aki lehet, hogy egyszer végleg megváltoztat mindent, de már nem számít.
|
