Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261684
|
2010-10-08 | magazinból
AMIKOR NEM TALÁLOM A SZAVAKAT…
Avagy hihetetlen - de igaz!
Elérkezett augusztus 9., a TTK-tábor első napja. Előtte való este kíváncsian feküdtünk le Zsuzsival, sokáig találgattuk, ki milyen lesz majd, ki mikor érkezik, vajon ki jön másnap reggel elsőnek? Elterveztük, hogy időben felkelünk, elvégezzük a házon az utolsó simításokat: feldíszítjük még itt ott plüss tevékkel, tevés rajzokkal, mindenki párnájára odatesszük a Szilvi által készített üdvözlő képeslapocskákat, amiket Ciprusról hozott idáig, s amikor Pesten találkoztunk, rám bízta, hogy adjam át a táborozóknak. Meg aztán vásárolni is kell még, mielőtt megjönnek, az aznapi ennivalónkat, meg van még egy feladat: Fanninak szülinapja lesz, süttettünk neki egy szép tortát egy helybéli nénivel, azért is el kell még menni. Nagyon készültünk, izgalommal vártuk a holnapot.
Kriszti érkezett elsőnek, egyenesen Erdélyből. Reggel fél 7-kor küldött SMS-t az édesanyja, hogy itt vannak – félálomban, még hálóingben mentem ki eléjük a kapuba. Helyes fekete lányka ácsorgott ott megilletődötten, de zavara hamar elmúlt, Zsuzsival csocsóztak, biliárdoztak, amíg anyukájával beszéltem néhány szót.
Jött velünk Kriszti a közértbe, sőt, a tortáért is. Örültem, hogy csendeske, szerényke, udvariaska – gondoltam, ha mindegyikük ilyen lesz, semmi baj nem lesz itt.
Érkeztek sorban a többiek, Kriszti után Flóra: újabb szolíd kislány, Soltvadkertről. Ő is csatlakozott Zsuzsihoz és Krisztihez, pusmogva, nevetgélve mentek vissza a közértbe hárman azokért a dolgokért, amik a reggeli vásárláskor lemaradtak. Örömmel vettem, hogy eddig három könnyen kezelhető, jól nevelt kislányunk van (igaz, Zsuzsiról, ugye, tudtam, hogy ilyen, de Krisztinek és Flórának nagyon örültem – bár ahogy megismertem őket a tevéiken keresztül, nem is vártam mást.)
Érkeztek sorban a többiek: Dóri Egerből a szüleivel jött, hozták a kiskutyájukat is, a lányok örömmel simogatták a kis jószágot. Dórika picike, törékeny és szintén helyes kislány – kíváncsian vártam hát a többieket. Meg is érkeztek, Fanni édesapjával jöttek négyen Pestről: az ünnepelt Fanni, aki szintén nem okozott csalódást, visszafogott, komoly lány, Bea Erdélyből, akin csak annyiból lepődtem meg, hogy közel 20 éves kora alapján kicsit idősebbnek képzeltem – de „rendben volt” ő is; és a két dunaújvárosi fiú: a szeplős, mosolygós Ricsi és a kis Andris, aki a gitárját is hozta. Andris hetedikes kora ellenére kicsinek látszó, ám mint később kiderült, nagyon-nagyon olvasott, okos fiú.
Elvonult mindenki a szobájába (a szobaajtókat gondosan felcímkéztük még előző este, kiírtuk, hogy melyik szobában ki lakik majd), mikor megérkezett az utolsó csapat, Anna anyukájával: Anna, Misi és Réka. Ők voltak, akiktől csetes viselkedésük alapján kicsit tartottam. Anna anyukája kedves, mosolygós volt, úgy búcsúzott tőlem, hogy azt kérte, annyit engedjek csak Annának és Misinek, amennyit a saját gyerekemnek is. Gondolkodóba estem: egy ilyen anyukának csak nem lehet olyan lánya, amilyen kép bennem Annáról kialakult, mikor fel-felnéztem a csetre. Ez a kislány nem lehet nagyszájú, vagány – nem is szólva Misiről, aki a világ legjámborabb fiújának tűnt, annak ellenére, hogy idősebbnek néz ki, mint közel 16 éves a kora, ránézésre szinte felnőtt fiatalember. De határozottan helyesek voltak: a szőke, szép kis Anna és a csendes, fekete Misi. (Mikor megérkeztek, azt gondoltam, ha kell, „szelídítek rajtuk” egy kicsit, de ők sem fognak kilógni a sorból. Szelídítésre nem volt szükség – megmondom úgy, ahogy van: a végére az egész csapatból talán őket kedveltem meg a legjobban. Bár nem tudom: mind, mind aranyosak, voltak, a végéig ott maradókat mind nagyon megszerettem!)
És Annáékkal együtt tornádóként beviharzott Réka, a 15 évéhez képest alacsony, vékony kislány, egyenesen Olaszországból. Külsejével nem volt gond, ugyanolyan, mint bármelyik 15 éves, de valahogy a nézése más, mint a többieké: a többiek szemében kíváncsiságot és a gyerekek őszinteségét láttam – hogyne, hisz hiába tizenévesek, gyerekek még; leginkább Kriszti tekintete maradt meg bennem, ahogy megszeppenten, ám kíváncsian ácsorgott korán reggel a kapuban. Réka nézése más volt: nyoma nem volt benne mindezeknek, és tekintete kissé zavaros, fátyolos volt. Ezt én akkor az utazás fáradalmainak tudtam be…
Érdekes módon pár perccel azután, hogy ő megjelent, a többség visszavonult: Zsuzsi bement Rozalicska macskával a szobánkba tévézni, Andris a sajátjába gitározni, Flóra és Fanni a magukéba beszélgetni.
Rékával is első teendőnk az volt, ami a többiekkel: az anyagiak rendezése. Aki a szüleivel érkezett, ott a szülők kifizették az előlegen felüli részt, ami még hátra volt a tábor árából, de a két fiúnál sem volt semmi gond: Ricsi is és Andris is szó nélkül hozták a pénzt, és szó nélkül diktálták mellé édesanyjuk telefonszámát, ahogy a többiek is, arra az esetre, ha bármi történne. Rékánál már ez sem ment olyan egyszerűen: először "nem tudta kivenni" pénztárcáját a tömött bőröndből, kis időt kért, hogy kicsomagolhasson… majd még egy kicsit és még egy kicsit… Sokadszorra végre sikerült – de addigra eltelt vagy másfél óra, és szólnom is vagy háromszor kellett. Majd jött a szülő telefonszáma – ez sem úgy ment, mint a többieknél: kértem édesanyja számát, azt mondta, neki olasz száma van, mert ő Olaszországban van. Ez logikus, akkor legyen olyan valakié, aki itt van Magyarországon, valamilyen rokonáé, akit elérhetek szükség esetén.
(Szükség esetére nem feltétlenül azt értem, hogy rosszat csinál Réka, haza kell küldeni, ez - nekem - akkor meg se fordult a fejemben. De megeshetett volna akár, hogy beteg lesz, vagy bármi más.) Belenézett a szemembe, azt mondta, jó, az édesapjáét adja. Elcsodálkoztam, mert tőle magától tudom, hogy édesapját évek óta nem látta… Rögtön tudtam, hogy a kisasszony át akar verni... Abban maradtunk, legyen az egyik bátyjáé. Elkezdte a számot keresni a telefonjában, majd lediktálta – éreztem, hogy nem a bátyja számát, láttam, hogy nem mond igazat. Azt hittem, egy kitalált számot ad, de mint később kiderült, a szám nagyon is valódi volt: Viktor száma, aki jött volna velünk a táborba, de sajnos nem tudott. Mint később megtudtam, Réka fel is hívta őt, hogy egyeztessenek, mit kell mondani, ha bátyjaként keresni fogom. Nem tudom, Viktor mit tett volna, ha ne adj' isten Réka beteg lesz és őt hívom fel, hogy ebbe és ebbe a kórházba menjen mondjuk kishúgáért...)
Mikor mindenki ott volt, összegyűltünk a társalgóban, elmondtam a táborozóknak, hogyan fognak zajlani itt a dolgok, többek közt azt is, hogy ki van téve a faliújságra kinek-kinek a napi beosztása: mikor kik jönnek velem vásárolni, mikor ki készíti az ebédet, vacsorát. Réka azonnal közölte, hogy az neki úgy nem jó, mert ő Andrissal nem megy bevásárolni, kizárt, hogy ő egy „ilyennel” menjen… Addig-addig, amíg átvariáltuk az egészet, mert nem hiányzott senkinek a cirkuszolása.
Egyébként is nehezen jutottam tőle szóhoz, folyton a szavamba vágott, halaszthatatlan közlendői akadtak az én mondataim kellős közepén. Úgy láttam, fogalma nincs a normális viselkedés elemi szabályairól sem – vagy ha van is, úgy érzi, ezek rá nem vonatkoznak, ezeket neki nem kell betartani. Ez után a fél óra után akik eddig visszahúzódtak, miután ő megérkezett, még jobban elvonultak – Zsuzsi egyenesen megmondta, hogy ő nem fog kijönni a szobánkból, amíg Réka itt van, holott Réka érkezése előtt már azt tervezte, átköltözik ő is a nagy házba a többiekhez. Andris tovább gitározott magában, Fanni és Flóra továbbra is külön mentek, Misi pedig nemigen szólt senkihez.
Az első ebédnél, mikor Fannit felköszöntöttük tortával, ajándékkal, már láttam, hogy baj van, láttam, Fanni nem örül igazán, nem jó neki itt. Pofiján látszott, hogy rosszul esik neki, mikor Réka és a hozzá csatlakozó Kriszti célzásokat tesznek Andris apró termetére, kisgyerekes arcára. Szóltam a lányoknak, ettől kezdve látványosan ölelgették, puszilgatták Andrist, haját borzolták, „imádunk, Andriska, olyan kis édes vagy” felkiáltással, majd egy-egy ilyen kitörés után szemtelenül meg-megkérdezték tőlem, hogy így jó lesz-e? Tisztán látszott, hogy ez a két lány nem akarja megérteni, amit kértem tőlük.
Csodálkoztam Krisztin, aki reggel még fél szavakból tudta, mikor mit szeretnék tőle… Cipelte a bevásárlószatyrot, kivette kezemből Fanni tortáját, azt kereste, mikor mit segíthet; most kivonult Rékával cigizni (Réka állította, hogy ő otthon is cigizik, anyukája tudja – de anyuka, ugye, Olaszországban van, én elérni nem tudom…). Réka látványosan szívta a füstöt, olyannyira, hogy meg kellett őket kérnem, hogy ne a teraszon, mindenki előtt, mindenki arcába, hanem vonuljanak ilyenkor hátra, a kerti padhoz. (Később kiderült, hogy ezt ők úgy oldották meg, hogy bementek mások szobáiba és ott füstöltek, sok esetben a szoba lakójának megkérdezése vagy jóváhagyása nélkül is akár.)
Kriszti viselkedése egyre inkább meglepett, hisz ő plüssállatkákat és cukorkát hozott magával otthonról, mutatta reggel… Estére sehol nem volt a reggeli plüssállatkás, cukorkás, szelíd kislány…
|
