Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/240540
|
Silence & Light
×
×<~
"Zuhanyzok és megkeresem a szekrényben a ruháimat. Sosem szándékosan, mégis mindig itt hagyok valamit. Itt a kedvenc pólóm is. Tehát az is így tűnt el. Ezt veszem fel és egyet az ő alsói közül, a tegnapit pedig még a gardróbból kifelé jövet a szennyesbe dobtam. Nem eszek, mert itt ahhoz nincs ingerenciám, csak egy kávét főzök, hogy beinduljon az agyam. A bögrével a kezemben szédelgek a lakásban, míg egy a többitől eltérő szobába keveredek. Sosem tettem be ide a lábam. Valahogy… ez a szoba is olyan, mint a gardrób. De ez a lelke egy másik darabját hordozza magában. Azt, amelyiket még előlem is mélyen elzárva tartja. Beljebb lépek, és már az ajtófélfát is elengedtem. Az egyetlen berendezés egy az ablaknak háttal fordított, hófehér zongora. Tekintélyt parancsoló nem csupán a mérete, a némaság is, amely éppúgy árad belőle, ahogy Teru-ból, és bármiből, ami egyáltalán hozzáér."
×<~
"Nem gondolkodok. Gyűlölök miérteken és talánokon gondolkodni. Épp ezért hagyom üresen és mozdulatlanul, hogy a fájdalmasan édes ajkak az enyémekre zárják magukat. "
×<~
"– Kami… - mondaná ki a nevem, miközben fél kezébe fogja arcom, és már fordulna is felém. Az ajkára tapasztom a tenyerem, mielőtt bármelyik mozdulatot befejezhetné. Elnémul, de a teste ugyanúgy kérdéssel telve feszül az ölelésemben. És én ugyanúgy meredek a semmibe a válla fölött. Hosszú percekbe telik, mire leküzdöm saját magam. De ő türelmesen kivár, még a kezemet sem próbálja lefejteni az arcáról. Nem akarom tudni, mit lát a tekintetemben, mikor végül felé fordulok. Lecsúsztatom róla a tenyerem. Az apró és szabályos ajkak már nyílnának is, hogy újabb szót formáljanak, de az ujjaim hamarabb ott vannak, hogy a simításukkal ismét elnémítsák őt."
×<~
"Zokogva megyek el, és zokogok percekkel később is, mikor még mindig úgy pihegünk, ahogy voltunk, a zongora fedelén egymást ölelve. A levegőt kapkodva, csorgó könnyekkel és megállíthatatlanul rázkódó vállakkal borulok a tincsei közé, ő pedig némán, a körmei szántotta vörös barázdákat rajzolgatva át puha ujjbegyeivel, a hajamat cirógatva hagyja, hogy mögé bújjak a jövő elől. Mert nekem kell ez a pillanat. Nekem még sok ilyen pillanat kell. Még sok-sok ilyen, vagy ez se. De pontosan tudom, hogy csak ez marad nekem. Egy emlék, és sok ilyen pillanat helyett sok olyan, amelyet azért szenvedek el mellette, mert szeretem."
×<~
×
|
