Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/41397
|
Greenweet - I. fejezet
I. fejezet
…Boston utcái kihaltak egy ilyen késői, esős, hétköznapi éjszakán. Elvétve látni néhány rohanó embert… a végzetük elől menekülnek. Ők a szerencsés réteg, talán ezen a napon nem esnek áldozatul… talán. Oh igen, ott az enyém! Nem igazán ismerheti a várost, ugyanis épp egy zsákutca kellős közepén flangál.
Gonosz mosolyra húztam a szám… eljött a vacsora ideje.
Feltűnés nélkül lelopakodtam a tömbház tetejéről, ahonnan eddig figyeltem az eseményeket, aztán a lehető legnagyobb csendességgel a nyomába eredtem.
- A fenébe! – hallottam ezt és a további káromló szavakat az én kis koszfészkemre.
- Netán eltévedtél? – szólaltam meg bájos hangon, szinte már a fülébe súgva a nekem háttal álló hang gazdájának.
Ijedten ugrott meg az illető.
Éreztem a lüktető vörös folyadék illatát, éreztem az ízét a számban. Semmi kétség, mindjárt megveszek érte. Csábító a riadt vad, de most kivételesen szóba egyedek vele.
- A szívbajt hoztad rám te lány! – vett még utoljára mély levegőt, mielőtt újra szóra nyílt volna a szája, de úgy éreztem megjegyzését kontráznom kell.
- Szerencsésnek érezhetnéd magad. Nem így szoktam ismerkedni – köröztem lassan körülötte, akár egy keselyű, miközben méregettem.
- Hát akkor?
- … és nem szoktunk ennyit beszélni – villantak meg vérvörös íriszeim, mikor az övéibe néztem.
- Ebben az esetben nem lehet sok barátod – jegyezte meg pimasz mosollyal az arcán.
- Nincs szükségem rájuk.
- Minden városi ilyen barátságtalan?
- Hogy én barátságtalan?
- Igen, én is hasonló kérdést tettem fel, de mindegy. Biztos csak te vagy más. – kis hatásszünet után folytatta – Mennyire ismered a várost?
- Eléggé.
- Akkor bebizonyíthatnád, hogy rendes vagy és elkísérhetnél a templomig. Örök hálám üldözne kedves, öhm… mi is a neved?
- Sokat beszélsz. Idegesítő – erre felnevetett.
- Mi ilyen vicces?
- Semmi-semmi. Amíg nem mondasz nevet, legyél mondjuk… Greenweet.
- És ez mi lenne?
- A szürke és az édes keveréke. Egyébként eredeti a hajszíned? Nem, nem lehet eredeti… hamvasító? – érdeklődött gyermeki bájjal, mire csak egy megvető pillantást kapott.
Hátat fordítottam neki, elindultam az út kivezető vége felé.
- Hé! Te meg most hová mész?! – kapcsolt idejében és felvette a tempót.
- Gyere utánam te ostoba.
- Köszönöm. Azt hiszem, ezt tőled bóknak veszem. – hála a lobbanékony természetemnek, sikerült felhúznia.
Ezen percig nem fér a fejembe, miért nem voltam képes megölni. Csak egy átkozott harapás, és már rég fogyaszthattam volna a számomra édes és üdítő nedűt.
- Na és mióta laksz itt? – kíváncsisága nem lankadt hidegségem ellenére sem.
- Régóta.
- Az jó – somolygott sejtelmesen. – Mondd, miért vagy ilyen elutasító?
- Nem szeretem az embereket. Túl kíváncsiak és sokat beszélnek.
- Akkor állatpárti vagy? – nevette el magát ismét.
Nem értem ezt a fiút…
- Egyébként Ian vagyok… Te is igazán elmondhatnád a neved!
- Úgysem találkozunk többé! Miért ilyen fontos az neked? – néztem rá egy pillanatra, aztán gyorsítottam a tempón.
Meggyötörtebb arcberendezéssel került ismét mellém. Lehet, hogy elment tőlem a kedve.
Már párszor megakadt a szemem a táskáján. Papírok.. rengeteg papír.
- Az ott mi? – böktem a figyelmemet felkeltő tárgyra.
- Oh, hogy ez? – nyúlt a táskájába, hogy elővegyen párat. – Rajzolok. Tulajdonképpen ezért jöttem a városba.
- Mit és miért? – nyúltam érte, de elrántotta a vázlatokat és ismét elvigyorodott.
- Szóval érdekel?
- Nem…
- Jól van, na. Képregényekbe… természetfeletti lényeket. Farkasemberek, tündérek, angyalok, és nem utolsó sorban vámpírok – nyomta kezembe az alkotásait.
- Hmm…
- Tetszik? – helyezte őket biztonságba, miután megnézegettem.
- Nem rossz. De láttam már jobbat is.
- Tőled vajon miért pont ezt a választ vártam… ? – mire egy szolid mosoly ült ki arcomra.
- Itt lennél – sétáltam tovább.
- Na de… látlak még? – torpant meg.
- Ne akarj.
- Kérlek!
A közelben már hallottam a környéken ólálkodó társaimat, így igyekeztem eltűnni a fiú szeme elől.
Nem sokkal később csatlakoztak is hozzám.
- A mai fogás elmaradt? – gúnyolódott az egyik.
- Közöd?
- Ne légy ilyen ellenséges. Én veled vagyok – ugrott elém. – Miért nem ölted meg?
- Ehhez sincs több.
- Az ember csak játéknak való. Vigyázz magadra kislány… - az egyik mögöttem
- Én is tudom.
- Ayla! – erre a hangra már felfigyeltem. Na remek. Már megint mit követtem el?
- Igen uram? – Fordultam felé és karba tett kézzel vártam a szokásos kioktatást.
- Ezt most miért kell?
- Mit?
- Uramozni.
- Baj, hogy megadom a kellő tiszteletet? Akkor helyesbítek.. igen?
- Csak nem tetszik az ember?
- Nem!
- Akkor meg?
- Tudom, mikor mit teszek. Nincs szükségem a törvények megállás nélküli ismétlésére. Ne oktassatok ki! – ezek után úgy döntöttem egyedül szeretném folytatni a hazavezető utat, így a házak tetejét választottam. Onnan úgyis szebb minden.
- Ayla! Csak csapatban vadászunk. El ne merj indulni egyedül – vezérünk hangja utasító, és ellent mondást nem tűrőnek hatott.
- Remek. Még valami?
- Ismered a szabályt, napfelkelte előtt legyél otthon. És vigyázz magadra! – hangzott el ez mára pont elégszer.
Ezt már válaszra sem méltattam. Néha azon tűnődöm, hogy-hogy nem küldött még rám valami bébiszittert, aki figyeli minden mozdulatomat.
Letelepedtem az egyik ház tetején a párkányra és a Holdat bámultam. A hűs szellő néhol játékosan meg-megfújta a holdfényben feketén csillogó szürkés tincseimet, mikor a sötétben világító, a kék dominanciájával egy tiszta és világos árnyalatában, és a lila eleganciájával pompázó szemeimet lehunytam.
Végre egy kicsit egyedül lehetek.
Az emberek ostobák. Miért nem tudják értékelni ezt a látványt, ami eléjük tárul minden éjszaka? Miért nem tudnak egy kicsit megállni és élvezni az élet pillanatait? Becsülni a szeretteikkel töltött időt? Megadatik neki egy szerető család, és ahelyett, hogy velük töltené minden percét, robotol a munkahelyén, és olyanokkal tölti a napjait, akik egy kis plusz pénzért bármikor hátba szúrnák.
Persze az én számból kifejezetten ironikusan hangzanak és hangoznának ezek a gondolatok. Mindig vannak ám kivételek is, de számuk elenyésző a gép-szerű emberekhez képest.
Ezt a fiút csak a képregények hozták ilyen távol az otthonától?
Mert ahogy elnéztem, még csak nem is erről a kontinensről érkezett.
Mire ezt végigvezettem, a város életre kelt és a Nap első sugarai is feltűntek.
Ideje indulni. Bár az én tempómban percek alatt a város másik végébe, a főhadiszállásra érek.
Otthon, édes otthon. De itt nincs semmi mozgás. Mi a fene?
- Ayla! Végre…
- Dark! – rezzentem össze.
- Késtél.
- Pont időben indultam.
- Elegem van abból, hogy semmibe veszed a szabályokat, ráadásul még pimasz is vagy! Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz, csak mert tisztavérű vagy? Azonnal takarodj a szemem elől! – mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.
Felvonszoltam magam a harmadik emeletig, a saját szobámba.
Engedtem a kádba vizet, ám mindaddig, amíg csordultig nem lett, nyugodtan fetrenghettem az ágyamon.
Most már a szó minden értelmében kimerültem.
Kénytelen leszek holnap éjjel meglógni a kastélyból, hacsak nem alulról akarom szagolni az ibolyát, márpedig én nem.
A gondolatmenetet vízcsepegés hangja szakította meg. Na!
Mily’ meglepő. Van valami, amit ma nem rontok el?
Talán az alvásomban nem lesz semmi kivetnivaló.
Odarohantam, elzártam a csapot, és olyan „most nagyon nem érdekel” alapon hagytam a vizes padlót, mert sokkal hívogatóbbnak tűnt a forró fürdő gondolata…
|
