Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/212644
|
Sweet, sweet Delirium (1.)
A zöldeskék fények csak táncoltak a szemem előtt a félhomályban. Csak feküdtem ott. Kellemetlenül bizsergető érzés járta át az egész testemet, ahogyan az érzéstelenítő hatása lassacskán elmúlt. Mikor kitisztult a látásom, a zöldeskék fények helyét vakító, pislákoló fényű neoncsövek vették át. Belém hasított a fájdalom, és egy csapásra az összes emlékem visszatért, ahogyan kétségbeesetten üvölteni kezdtem az elviselhetetlen kíntól, amit a lábfejem hiánya okozott. Az utolsó emlékem arról a napról, hogy a karjaimon még szorosabbra feszül a bőrszíj, ami az ágyhoz rögzítette őket. Az arcomat eltakarták egy sötét vászonnal, és hagytak tovább üvölteni. Egy hang a nevemen szólított. Tisztán hallottam: "Ruith". Erthetetlen szavakat suttogott a fülembe, míg el nem halt a saját szólamom a falak közt. Egy ideig hallgattam a visszhangot, majd teljesen a hangra bíztam magamat. Úgy éreztem, lebegek. Édes álomnak tűnt minden ezen az elátkozott helyen. A hang lágy dallamokat suttogott, halkan, akárcsak a tenger moraja odakint, ahogyan a szél hullámokat borzol rajta, és a sziklához cirógatja őket. És ott volt Ő. Gyönyörű volt, ahogy ében haja a vállára omlott. Bőre fakó, makulátlan vászonnak tetszett a sötétségben. Én pedig csak álltam ott, és figyeltem, ahogyan felém nyújtja a kezét, és kiragad innen, erről az átkozott nyomortelepről, ahol minden újabb nap lidércnyomás. Az enyéim közé fűzte vékony kezének ujjait, én pedig emlékszem, sírva fakadtam, és megszólítottam, bár soha többet nem tudtam felidézni azt, amit akkor mondtam. Akkor annyira ismerősnek tűnt, mintha száz emberöltőn keresztül őrizte volna a lépteimet, vigyázva, nehogy rossz helyre lépjek az élet korhadt fahídján. Tovább suttogott. Nem értettem mit mond, de a szavai édes délibábként csengtek a füleimnek. Aztán elaludtam, újra. Az illúzió szertefoszlott. Szinte hallottam is a vászonszerű szakadás hangját, ahogyan elmosódtak a képek előttem. Azóta rengetegszer láttam őt. Elneveztem Deliriumnak.
Mindig akkor jött, mikor már feladtam a reményt, mintha csak azt sugallná nekem, hogy álljak fel és menjek tovább. Így volt ez azon a napon is, mikor magunk mögött hagytuk ezt a rettenetes helyet.
***
Az egész éjjelt vele töltöttem. Hosszan szeretkeztünk. Teljesen önkívületbe estem. Csak öleltem kétségbeesetten, mintha az lenne az utolsó éjszaka, amikor együtt lehetek vele. Egy láthatatlan erő húzta a szívemet felé. Émelyítő volt, gyötrelmes, mégis azt kívántam, hogy az az éjszaka soha ne érjen véget. Hajnalban ment el, és egyedül hagyott, hogy kialudhassam magam a maradék időben, de előtte a párnámra tett egy apró tárgyat és egy szikét.
Akkor láttam utoljára. Amikor pár órával később felébredtem, egy kék, alig pár centis fiolát találtam a párnámon, ezüst szalagra fűzve. Felkeltette bennem a reményt, hogy Delirium nem illúzió volt, ám ez azóta sem derült ki. Pedig hiszem, hogy igazam van, és ő létezik, nézzenek akármilyen bolondnak. Megmosakodtam, felöltöztem és a nyakamba akasztottam a szalagon függő fiolát. A zsebembe csúsztattam a szikét. Amint kiengedtek a cellámból, azonnal tudtam, mit kell tennem.
Lementem reggelizni. A száraz kenyeret frissebbnek és puhábbnak éreztem, mint valaha, a koszos víz pedig kristálytisztának és hidegnek hatott. Éberen figyeltem az őrök minden rezdülését, és mikor intettek, hogy az udvarra mehetünk, felálltam a helyemről és kibaktattam. Eltűnődve rúgtam a fakósárga porba magam előtt, majd felnéztem az égre. Néha még visszatért a lábamba a fájdalom, annak ellenére, hogy az orvosok összefoltoztak, és helyrehoztak mindent.
Hirtelen meghallottam a fejemben a hangot, ahogyan ismételgeti a neveket. Cyan, Bisque, Maroon, Navy, Teal. Próbáltam elhallgattatni, egészen addig, amíg meg nem értettem, miért teszi ezt és mit akar tőlem. Navy közeledett felém, sötétkék, rendezetlen tincsei az arcába lógtak. Biccentett, amit én egy keserű mosollyal viszonoztam. Szóba elegyedtünk. Csak néhány percig beszélgethettünk, de én óráknak éreztem azt az időt. Óvatosan kicsúsztattam a zsebemből a szikét, takarva a kezemmel, ő pedig rábólintott. Egy szót sem váltottunk a szökésről, de mindkettőnk pontosan tudta, mit fogunk tenni. Nem beszélhettünk róla, mert minden egyes szó vagy nesz azonnal a vezetőség fülébe jut. A nyakörveinkbe szerelt szerkezet minden hangot továbbított a rendszernek. Ha megszólaltunk volna, azzal aláírjuk a végrendeletünket.
Este hét órára beszéltem meg a találkozót Navyvel. Időközben a többi négy ember is csatlakozott. Bisque, Maroon és Cyan Navytől tudta meg, hogy puccsra készülünk, Teal pedig tőlem szerzett tudomást a dologról. Mindenki készen állt rá, hogy végre megpillantsuk a külvilágot és megízleljük a szabadságot, ami után évek óta sóvárogtunk.
A zsebembe csúsztattam a kezemet és megmarkoltam a szikét. Reménnyel telten és vágyakozva néztem a hatalmas főkapu felé, ami a szabadulást, és a szenvedések végét jelentette.
|
