Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/212644
|
Farewell (2.)
Némán álltam a cellám apró ablakánál, és vártam, hogy lenyugodjon a nap. A horizonton elmosódva úsztak a felhők, a távoli hegyek hósapkáit narancsosra színezték a nap utolsó sugarai. Soha nem volt még ennyire honvágyam, bár már arra sem emlékeztem tisztán, honnan jöttem. Messziről a hegyek mögül, ahol friss, zöld mezők vannak.
Lehunytam a szemeimet, hogy felidézzem az utolsó napot. Az apró halastónál ültem, és kavicsokat dobáltam a vízbe kedvetlenül. Azon gondolkodtam, holnap milyen jó lenne elmenni anyával és apával horgászni, vagy csak a folyópartra szitakötőt fogni. Régen voltam velük együtt. Apa mindig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Anya pedig beteg volt, egész nap az ágyat nyomta. De Peter bácsi megmondta, hogyha lesz pénzünk és anya meggyógyul, elvisznek majd rengeteg szép helyre.
Szedtem anyának virágot. Úgy gondoltam, jobban érzi majd magát tőle. Semmi különös nem volt az apró csokorban, csak mezei virágok, de amikor hazamentem, nagyon örült neki. Megígérte, hogy egyszer elvisz engem a nagy hegyek mögé, ha jobban lesz, és fel tud kelni. Leültem az ágya mellé és figyeltem csendesen.
- De akkor se aggódj, ha nem leszek jobban. Mindig vigyázni fogok rád, még ha nem is leszek itt melletted, kincsem. – simogatta meg a fejemet, én pedig éreztem, hogy valami nagy baj van, de akkor még nem tudtam, mi lehet. Anya kezét fogtam, és ott maradtam mellette, ameddig el nem aludt, aztán az ágyra döntöttem a fejem, és én is elaludtam.
Arra ébredtem, hogy hideg szellő cirógatja az arcomat. Félhomály volt. Ahogy megmozdítottam a lábamat, éreztem, hogy üvegszilánkok hevernek alattam. Felültem, és körülnéztem. Anyám mozdulatlanul feküdt a véres párnáján, a földön pedig az éjjeliszekrényen hagyott pohár hevert szilánkokban. Akkor fogtam fel, mi történt. Zokogni kezdtem, görcsösen szorongatva a jéghideg kezet magam mellett.
Nem tudom, meddig ülhettem így az ágyánál, de hallottam, hogy nyílik az ajtó, és apám besétál rajta. Nem volt egyedül. Két férfi kísérte őt, akik elrángattak anya mellől, bekötötték a szám, hogy ne tudjak beszélni. Láttam, ahogy apa a kijárat felé int, aztán a konyhába sétál.
Megkötözték a kezem és a lábam, aztán egy nagy, fekete autóba raktak. Csendben, sírva néztem, ahogyan a házunk távolodik, egyre kisebb lesz, míg végül csak egy pont marad a távolban. Az egyik férfi az arcomra szorított egy kendőt. Azonnal elálmosodtam. Úgy éreztem, hogy zuhanok, azután pedig minden elfeketedett.
Így kerültem oda, ahol most vagyok.
A mai is egy utolsó nap. Nem tudom még, hogy a rabságnak vet majd-e véget, vagy az életemnek, de megbíztam Deliriumban. Az életemet is rábíznám, ha arra kerülne sor. Halkan felsóhajtottam, ahogy az ablak hideg rácsát markoltam elfehéredett ujjaimmal.
- Delirium… Hol vagy most? Segíts! – könyörögtem neki kétségbeesetten. Féltem.
És akkor éreztem, hogy egy kéz megérinti a vállamat. Nem fordultam hátra hozzá, csak hagytam, hogy átöleljen. Semmit sem tudtam róla, mégis… Szerettem őt. A világon a legjobban.
Sohasem láttam még az arcát, a szemeit, fogalmam sem volt róla, férfi vagy nő, nem beszéltem a nyelvet, amin éjjelente énekelt nekem az ágyam mellett. Nem tudtam ki volt ő. Talán egy őrangyal, aki vigyázott rám, mikor rossz döntéseket hoztam, vagy veszélyben voltam.
Összeszorult szívvel hajtottam le a fejemet. És akkor megszólalt. A hangját nem hallottam, csak éreztem, mintha egy darabka lenne belőlem, mélyen, elrejtve az elmém egyik titkos kis zugában. Beszélt hozzám eg ideig, én pedig hallgattam. Megnyugtatott a hangja. Tudtam, hogy más nem érezheti ezt a hangot, és nem láthatja Deliriumot, de biztos voltam, benne, hogy itt van, hogy létezik. Végül, mikor elhallgatott, megfordultam, hosszan megcsókoltam.
Visszagondolva, annyira fájt akkor a szívem. Úgy éreztem, mintha búcsúzkodnánk, mintha arra biztatna, hogy menjek el és hagyjam őt itt. Hogy jobb legyen nekem és ne függjek megfoghatatlan, láthatatlan álomképektől.
Az ébenfekete tincsekbe simítottam.
- Hiányozni fogsz, Delirium… - mosolyogtam rá, majd a vállára hajtottam a fejem. Éreztem, ahogy kicsit megrezzen, aztán elismételte a szavaimat, mintha ő is ugyanazon a véleményen lenne, mint én. Ez egy elválás.
Rápillantottam. Emlékszem, hogy elmosolyodott, aztán elfoszlott a levegőben, mintha csak egy árny lett volna, hús-vér test nélkül. Még élt bennem a remény, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, de soha többé nem láttam.
Leültem az ágyamra és összekészültem. A Nap már lement, és hamarosan találkozom a többiekkel, hogy kitörjünk innen. A táskámba rejtettem az üveg vizet és a kevés kenyeret, majd elővettem a szikét, és elhagytam a cellámat. Hangtalanul végeztem a két őrrel, akik az épület kijáratát őrizték. Jelet adtam a többieknek, kinyitottam a kaput és kiosontunk az éjszakába. Minden ezen az elkövetkezendő húsz percen fog múlni, éreztem. De már nem fordulhattunk vissza.
|
