|
Zetta naplója
Zetta pupu [210686 AL], gazdája Zetta
2013-03-17
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/210686
|
2013-03-17
Rémálom
Furcsa zajok hatoltak át a falakon keresztül, nehéz súlyukkal szinte agyonnyomtak. Különös, sápadt fények szorongattak, melyek zavaró grimaszokra hasonlítottak. Fájdalmas sikításuk bántotta fülemet és elmémet egyaránt. Nem bírtam tovább. Kiléptem a házból, ami a lelkem ketrecévé vált az évek során. Még itt kint sem gyengült a szorítás. Elindultam. Nem tudtam hová. Nem is érdekelt. Csak el akartam innen menekülni oda, ahol senki se láthat, ahol végre egyedül lehetek. Ahol nem kell visszafognom kétségbeesettségemet. Nem kell lepleznem valódi énemet.
Ide-oda bolyongtam egy darabig anélkül, hogy tényleg előbbre jutottam volna. Az utam egy régi, romos torony mellett vitt el. Kietlen volt. Csak a szél hangja hallatszott miként a száraz levelek között járta bánatos táncát. Elkezdett játszani a hajammal mintha csak azt mondta volna ”Menj tovább! Tovább kell menned!” Nem tudom miért, de hallgattam rá. Lábaimat mintha egy ismeretlen erő irányítottam volna. Beléptem a romok közé. Majd mikor megláttam a helyet megdermedtem. ”Ez lehetetlen.” Gondoltam magamban. Oly sokszor visszatérő rémálmaim képe felvillant szemeim előtt. Ez ugyan az a hely volt. A telihold fénye rásütött a porladozó romokra, árnyékuk vadul elkezdett mozogni. Egyre és egyre közelebb kerültek hozzám. Minden sötétségbe burkolózott. Elkezdtem remegni. ”Ugyanaz fog történni, mint az álmomban. Nem! Nem akarom!” El akartam futni. Csak el akartam hagyni ezt a sötét, félelmetes helyet…..De nem tudtam mozdulni. A lábaim sziklaként támasztották a földet. Bele kellett törődnöm. Nem is, inkább bele akartam törődni. Nem tudtam és nem is akartam ellene semmit se tenni. Becsuktam a szemem és vártam. Csak vártam és vártam. De nem történt semmi. Egyre nyugtalanabbá váltam. ”Gyerünk. Gyorsan!”. De még mindig nem történt semmi. Lassan kinyitottam szemeimet. Minden olyan volt, mint ezelőtt. Lábaimat is már tudtam mozdítani. Ez az egész ráébresztett valamire. Meg akartam halni. Szinte már annyira bennem volt, hogy csalódott voltam, mikor nem történt semmi. Vágytam a halál után. Meg akartam kóstolni keserű mivoltát. De nem kaptam, meg szabadságomat. Elmémet elködösítette egy sötét lepel, ami közben torkom köré fonódott. Dühömet nem tudtam a helyes irányba terelni. Ököllel beleütöttem a mellettem magányosan támaszkodó sziklába. Kicsordult a vér az ujjaim közül. Felrepedt a bőröm, és eltört néhány ujjam is, de ez sem zavart. Arcom elé emeltem kezem, és néztem, amint az a bársonyvörös, sűrűn folyó nektár kibuggyant az erekből. Gyönyörű volt. Ez megnyugtatott. De nem maradhattam ott, ezért visszatértem a valóságba és elindultam. Egy lélek se járt az utcákon. Legalábbis úgy tűnt. Rossz érzés fogott el, amitől nem tudtam szabadulni. Nem mertem visszanézni. Csak haladtam előre egyre és egyre gyorsabban. Minden nyomasztó csendességbe borult. Csak egy macska nyávogását lehetett hallani a kuka mögül. Mikor megérkeztem a kapu már tárva nyitva volt. ”Már várnak.”
Mély levegőt vettem és bementem az ajtón, ami mögöttem kattogva és nyikorogva becsukódott…..
2011/10/23 by: Csete Vivien
|
Problémás tartalom jelzése
|
