Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/19916
|
2013-09-03
Mindig van máshogy. Másképp.
Van úgy, hogy elképzeled, hogy mást akarsz, máshogy szeretnéd. Aztán mindig "más" lesz a vége. Sosem ugyanaz. Akárhogy is. Bármi. Csak legyen valami.
Görcsös akaratok láncszerűen mélybe húznak, sebeket ejtve végigmarják tested minden apró hajlatát. Éget, viszket és fáj. Aztán mély levegőt veszel, becsukod szemed, majd egy hosszú lélegzetvétellel felsikoltasz.
Ez nem pillanatok műve. Hetek-hónapok alatt éred el ezt az állapotot.
Aztán kitisztulsz, először bántja a szemed a fény, a nap, a mosolygós emberek... utálod őket. Mindet. Irigy vagy, és sóvárogva harapsz ajkaidba, hogy de te is... Öklöd szorítod, hogy ez neked is... Igen, akarod. Vágyod... de nem mered. Féled. Kerülöd. Taszítod.
Játszol.
Buján beletúrsz hajadba, rúzsos ajkad mosolyra biggyeszted, kihúzod magad, állad felemeled, ez az! Végre! Érzed, hogy nő vagy, hogy Te vagy!
Idegen kézmozdulatok, fejbiccentések, kacsintások. Úszol a bohócok álarcában rejtett boldogságodban, de belül tudod, hogy nem mehet így örökké.
Mámoros pillantásod alatt már ott rejtőzik a remény. Beburkolóztál, mint egy bimbó, ki nyílásra még nem kész, de élvezi már az esőcseppet és a napfényt. Jól eső érzéssel bújsz bele minden egyes mézédes pillanatba, bár látszólag törhetetlen, kemény vagy, belül már illatozol, tagadni sem tudnád. A meleg szellőt felváltja a hulló falevelek sárgája, s te azt érzed, megnyugodtál. Már nem kiáltasz segítségért, nem kapálózol, hogy húzzanak ki, adjanak rád védőburkot.
Lehullott az összes szirmod, csupasz vagy. Fázol. Azt hiszed, hogy ez a sivár felszín lesz mától az otthonod. Nem tudod, nem akarod. Hiába a sok kedves emlék, menekülsz. Suttogó szavakat némán lebontod. Nem érted miért, mi az oka, hogy jönnek ők el újra? Mezítelen tested nem fedi semmi. Egyedül vagy, csak a magány látogat, de ő marad, hívatlanul állít be. Megöntöz, ápol, te pedig növekedsz. Föld alatt csak, még gyökeret eresztesz. Lágy szárad már cirógatja a pára. Némán még, de kacagva élvezed. Fel-le futkosnak rajtad a vízcseppek, bolondját járatja veled az idő, s te kémleled. Már nem akarsz megfelelni, nem akarsz kockáztatni, nem akarsz semmit sem muszájból megtenni, felhagysz mindennel, élni kezdesz.
Kinyílsz lassan, színessé válsz, körbevesz sok zizegő madár. Szivárvány színeiben táncra perdülsz, pompázol az állatok erdős mezején. Holdfényben zeneszót hallasz, az érzékeid ismét dalra fakadnak. Megszületsz, újra képzeled, benne vagy, de már másképp éled. Egyszerű, csak úgy hirtelen, a semmiből. A boldogság aranymorzsáival megöntöz, ragyogsz a fényben, úszol vele, az élet tengerében.
Mosolyt fest ő, a mosolyfestő.
Te pedig csak némán öleled, köszönve az életnek!
|
