Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje: http://teveclub.hu/naplo/672
|
2020-06-13
Rád gondolok
Kökény Attila
Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.
Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Szeretném újra simogatni az arcodat.
Szeretném újra fogni a két kezed.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.
Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
Hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
Mert nekem nem jutott már más,
Csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.
Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
Hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
Mert nekem nem jutott már más,
Csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.
Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
Hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
Mert nekem nem jutott már más,
Csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.
Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
Hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
Mert nekem nem jutott már más,
Csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.
|