Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/78028
|
Angyal (2. rész)
Meleg van, hátamon a póló izzadtságtól lucskos; az autóban nincs klíma. Marad a letekert ablak és a menetszélben kézlógatás. A kórház bejárata elé hajtok. A portás kérdés nélkül engedi át a kocsit, amint az igazolványomat megvillantom neki. Kissé ijedten, kissé flegmán, arcán a segítőkészség álarca alatt a hatalom iránti undor. Ismerem ezt a pillantást, mert minden nap találkozom vele. Mindenki utálja a rendőröket.
A pszichiátriai osztály elé irányítom az autót, egyenesen az orvosi parkolóba. Az anyósülésről felemelem a reklámszatyrot, benne pár apróság, amit a feleségemnek hoztam. Aztán kiszállok az öreg Volkswagenből, és elindulok a nyírfák árnyas hűvösében megbújó épület bejárati ajtaja felé. Itt mindig látogatási idő van, és nincs az a közkórház klórszag. A folyosón virágok, a nővérek mosolygósak. Ez egy másik világ, de ettől még nem lesz kedvesebb. Nekem nem, mert a folyosó végén, balra az utolsó ajtó a feleségem szobájába nyílik.
Hófehér ágyban fekszik, barna haja akár a fátyol terül szét a párnán. Egyenletesen, halkan veszi a levegőt, szeme sem mozog lecsukott szemhéja alatt. Alszik, de nem álmodik, és ez a lényeg. Most ez jó. Fejemet az arca mellé hajtom a párnára, és hallgatom az egyenletes szuszogást. Nézem a szeretett arcot, az arcot, ami lassan elfogyni tűnik.
Aznap este, amikor elájult a fürdőszobában, szeme akár a megbolydult méh keringett szemhéja alatt. Hívtam az ismerős körzeti orvost. Együtt visszafektettük az ágyába, kapott valami injekciót, de a doki nem tudott semmi bíztatót mondani. Mentőt hívott. Ajánlott egy kórházat, ahol biztosan segítenek rajta. Én az orvos kezébe nyomtam a szokásos törkölypálinka adagját, majd leültettem a konyhában. Emlékeztem egy nőre még régről, akinek egyszer segítettem. Remélem, nem felejtett el, és nem lesz dühös rám akkor sem, ha hajnali egykor felébresztem. Nem volt dühös. Így kerültünk ide.
A nővér rázza meg finoman vállam:
- Ébresztő, uram.
- Elnézést. Azt hiszem, elszunnyadtam egy kicsit - felelem, megdörzsölve a szemem.
- Semmi probléma - mosolyog rám. - Csak a feleségének hoztam a gyógyszereit. Ha felébredt, kérem adja oda neki. - Az ágy melletti asztalkára teszi a műanyag poharat, és kilép a szobából.
Megcirógatom kedvesem arcát. Judit szemei lassan nyílnak ki. Felkönyököl az ágyban, rám néz, de csak lassan ismer meg.
- Szia - mondja végül kábán. Mosolya sápadt, akár a fogyó holdkaréj.
- Szia, szívem! - ölelem át. Visszaölel, és a fülembe súgja: - Vigyél ki innen.
Ránézek. A szeme fakó, nincs benne az a tűz, amit már több, mint tíz éve ismerek.
- Kiviszlek innen, de csak hétfőn. Hamarabb nem engednek ki.
- Nem - szorítja meg a karom. Nehezen görgeti a szavakat. - Itt van minden áldott este, csak a Tavon nem tud átjönni. Vagy nem akar…
- A Csuhás?
- Igen - válaszolja, és elpityeredik. - Csak sétál fel s alá a tó szemközti partján és a harmadik babánkat várja.
Finoman, mindkét tenyerem közé fogva az arcát mondom:
- Nem fogja elvinni.
- Nem?
- Nem. A szavamat adom.
- Te nem tudsz segíteni, Kristóf - szemébe könny gyűlik, és a vállamra hajtja a fejét.
- Ketten mindent megoldunk, kicsim - válaszolom, de hangom üresen cseng a kórteremben.
- Amikor az elsőt elvitte, akkor is így bújtunk össze. És nem tudtuk megakadályozni.
- Nem a te hibád, kincsem. Vetélés volt, a nőgyógyászod tévedett.
- Nem - csattan a hangja, kezével kisöpri a szemébe gyűlt könnyeket. - Nem, ő volt! Ő vitte el! Tudom, mert aznap voltam ultrahangon, és élt még a kicsi. Akkor jött el először. Akkor este. Két nap múlva a magzat halott volt. Megölte.
Remegve keresek valami válasz után, amibe kapaszkodhatunk, amivel megvédhetem. De semmi sem jut eszembe. Csak ismét magamhoz ölelem, és a légzésének csitulásából merítve erőt nézek a szemébe megint.
- Ketten, csillagom, vigyázunk rá. Nem adjuk neki oda.
- Nem? - kérdi, aztán beletörődőn bólint, megsimogatva az arcom. - Persze - mosolyogja sápadtan, majd a párnákba merül és a gyógyszer után nyúl. - Ideadnád a vizet?
Folyt. köv.
|
