Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/78028
|
Angyal (3. rész)
Aznap este hajnalig álltam a tó partján. Vártam, hogy előbújjon. Hogy megmutassa magát nekem. Vártam azt a valamit, amely lassan megöli a feleségem. Ami megöli azt az embert, akit már tizennyolc éve ismerek. Akibe szerelmes voltam, és akit mindennél jobban szeretek. Elvett mindent, ami a feleségem volt. Elvette a mosolyát, az esti beszélgetéseket, a vasárnapi ebéd békéjét, a kirándulásokat, a pillanatot, ahogy álmában megcirógattam a békébe simult arcot. Elvette a gyermekeinket. Nem hagyott maga után semmit, csak a nyugalom után üvöltő test lassú, fájdalmas agóniáját. És nem csak a gyermekeinket akarja. A feleségem is kell neki. Kezemben a pisztolyommal vártam rá, és biztos voltam benne, ha meglátom, megölöm. Kiürítem rá az egész tárat. Álltam, és a hajnal hűvöse a tudat józanságát is magával hozta. Néztem a fegyvert, a szánra gravírozott .45 feliratot, és az önsajnálattól kishíján leköptem magam. Mi a fenét keresek én itt?
A tanösvény egyik padjára rogytam, és hagytam, hogy a felkelő nap fénye tisztára mossa arcomat, hogy az őrület ragadós sötétjéből a fényre emeljen. Régen volt, több mint tizenöt éve, amikor egy hasonló padon ültem, virrasztás után. Akkor talán még volt hitem. Volt, ami a képzésemből eredő magabiztosságon mutatott túl. Volt valami, amit elfelejtettem rég, és szomjaztam utána. Volt valami, ami akkor is fényt adott, amikor más nem.
- Hol vagy most!? Hol a francban vagy most?! - üvöltöttem keserűen. De Ő, szokásához híven álszenten hallgatott. Ehhez értett. Nála jobban nem tud hallgatni senki. Senki. Most is bölcs bambasággal pedergeti a szakállát és szürcsöli a forralt bort az öreg. Ehhez ért. Elvenni, azt tud. Abban remek. Miért segítene? Rajtam se segített soha. A mellényem fogta meg a rám kilőtt golyókat, és a negyvenötösömmel védtem meg magam, ha kellett; mindig a törvény erejére támaszkodva.
- Törvény - ízlelgettem a szót gunyorosan. - Törvény… - vigyorodtam el lemondón megint. - Ugyan már… Hisz melyik ügyvéd hisz Istenben?
Teltek a hetek, majd a hónapok, és a feleségem lassan jobban lett. Olyannyira, hogy hazaengedték a kórházból. Az álmok eltűntek, és végig bírta pihenni az egész éjszakát. Pihenni… Valahogy eltűntek belőle a színek. Bágyadt melankólia ölelte és a szavai is fáradtan csengtek. Szeme körül megvastagodtak a ráncok és a mosolya is halvánnyá vált. Éjszaka nem riadt fel, nem hánykolódott mellettem az ágyban. Légzése szabályos volt és halk. Napközben nem tréfálkozott, szótlan robotként végezte a házi munkát.
Néha a kertben találtam, a pavilon alatt. Nézte a tavat. Előtte festőállvány, rajta a vászon. Az asztalon festékek, festőkések, ecsetek, paletta, keverőtál és sok más dolog, amiről fogalmam sincs, hogy mire szolgál. Mindig ugyanazt festette. A tavat és a szemközi erdőt. Nem látszott a képeken más, csak a hold ezüstjétől csillogó vízfelszín, és a tó túlpartján álló fák törzsei között bujkáló sötét.
Elmaradtak az esti beszélgetések. Éjszakánként elfordult tőlem, ha hozzábújtam, némán és mozdulatlanul feküdt tovább. Ha kérdeztem, lassan és halkan válaszolt, de sosem kérdezett vissza, vagy érdeklődött bármi felől is. Szertartásszerűen bevette a gyógyszereit és igyekezett minél hamarabb elaludni. Úgy éreztem, más már nem is létezik számára, csak a napi háromszori gyógyszerbevétel és a festés a kerti pavilon alatt. Teltek a hónapok és lassan koloncnak éreztem őt, semmint társnak. És ez fájt a legjobban. Tehetetlenül néztem, ahogy a feleségem elsorvad. Hiába volt meg mindenem ezen az oldalon. Kapcsolatok az élet világos vagy sötét felén, senki sem volt képes visszaadni őt. Senki.
Minden reggel, szinte elmenekültem otthonról és csak késő este tértem haza. Dolgoztam, félholtra vertem begyűjtött bűnözőket, rajtaütéseknél szinte vártam a pillanatot, amikor lenyomhatom az elsütőbillentyűt, vagy vágytam a fájdalmasan ismerős érzést, ahogy a lövedék a testembe mar. Aztán ittam. Hol kevesebbet, hol többet, okolva az életet, az Istent; a körülményeket, melyek úgy sodornak magukkal, mint aratás szele a felkapott pelyvát. Persze barátokkal, vagy vélt barátokkal. Kerestem valamit, ami megnyugvást ad, ami feledteti a hétköznapok kínjait; az otthon ürességét és az ismerős, lélek nélküli testtel töltött társas magányt.
Folyt. köv.
|
