Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/8538
|
vers megint.. :)
Váci Mihály:Valami nincs sehol
Süvítenek napjaink,a forró sortüzek,
-valamit minden nap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva,jóttevőn,
-s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
-s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
-minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
-minden szerelemből hiányzik valami,
Hiába verekszünk érte halálig:-ha miénk is,
-a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
-az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
-mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
-mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
-a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
-a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
-felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
-talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
-"Valahol!Valamikor!Valami!"
Hitették a bölcsek,hitték a hívők,
-mióta élünk,e hitetést hallani.
De már ránk tört a tudás:-Valami nincs sehol!
-s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt,amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent
-minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
-minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
-kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
-megteremteni ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti,hogy eljön
valami,valamikor,valahol...
Weöres Sándor:Canzone
Még nem tudom,hogy mennyi vagy nekem,
ó,hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd,szerelmesem,
s még nem tudom,hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom,vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét,még nem tudom:
új,mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom,hogy társra sose várt
az én szívem,s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt:dúvad s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.
Csak azt tudom,hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen,ha előtted könnybe-estem,
semmit se titkolok,s ős ismerősen
jársz vad,töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg,e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő,térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály,az örök ember,
még hallgat,tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában,szerelemben.
|
