Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/91920
|
Valentin Blee!!!
SAJNÁLOM
Egy szürke lepel reám esett,
A depresszió sötlt fátyla betemetett,
Visszaestem újból és megint,
Egy alak, ki most rám kérdőn tekint.
Tekintete akár az éjszaka,
Azt súgja: Te már sosem jutsz haza?
Igaza van, eltévedtem, újra,
Szívemet egy éles szilánk szúrja.
Vérzik, fáj, s lám sírok,
Néha semmit, olykor alig bírok,
De már megint ez az alak,
Újra azok a szemek és szavak.
Merre jársz te árva,
Kicsiny kis elhagyott leányka?
S az tova szállt, eltűnt,
Már megint érzem: Tudatot és bűnt.
Bűntudat nyomja szívemet,
De vajon miért? Ez mit jelent?
Kérdőn nézek most én a sötétségre,
Arra a köd fedte feketeségre.
Fény villan ki a semmiből,
Majd hirtelen eltűnik a szemem elől,
Káprázik e két szem?
Jól látok vagy mégsem?
Az alak az megint,
De már rám nem tekint,
Fekszik és meg se mozdul,
Szeme csukva. A kép egyre torzul.
Holtsápadt lett hirtelen,
De mit látok! Ó,Istenem!
Vér folyik, az Ő vére,
Teste fehér s hideg lett, VÉGE!
Könnycsepp hullik a földre,
A kép homályos lesz egy percre,
Aztán visszatér minden,
Csak Ő halott, itt fekszik előttem.
Ráborulok testére sírva,
Nem hagyhatsz itt egyedül, magamra!
De ő csak mereven fekszik tovább,
Nincs válasz, csak csend és homály.
Elsötétül minden, érzem,
Meleg tölt el, vérzem,
Kezem vörös, szemem fekete,
Bennem egy naplemente játszódott le.
Világosság töltötte be szívem,
Majd sárgulni kezdett a színem,
Később már vérvörös volt,
A végén a sötétség tarolt.
Ismét ez az üresség, bánat,
Teljesen magával ragadt az önsajnálat,
Halálvágy kerekedik felül bennem,
Érzem, ideje örökre elmennem.
Búcsút intek, s már vissza se nézek,
Sötét lesz, elhomályosodnak a néhai fények,
Megint ez a meleg, fájdalom,
A depresszió győzött, SAJNÁLOM!
|
