Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/299112
|
A Szél és az Erdő
Fekete István:
A Szél és az Erdő
A völgyben patak futott, a hegyoldalon titkosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a szél, akár nem. A patak vizében apró halak villogtak, partján tavasszal a békák hangversenyeztek, és tükrében benne voltak nappal a felhők és éjjel a csillagok.
Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz; fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt nyárról álmodtak a füvek, fák és virágok. Nyáron és télen, ősszel és tavasszal béke lengett a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy folyt le a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.
Jöttek az évek, mentek az évek; nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő, mókusok játszottak a fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakákon, hogy a róka elfelejtett vadászni és szégyenszemre éhesen kellett hazamennie... Jöttek az évek, mentek az évek.
A felhőkből eső lett, az esőből patak, s a patakok újra felhők lettek, mert a patak tisztelte a napot és párával áldozott neki. És a felhők elindultak keletre. nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak. Belsejükben villámok dörögtek és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok és esőért sírt a rét. Ilyenkor zúgott a szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.
- Előre! Előre! - sziszegte. - Ostoba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán; mozogjon az eleje, hej, lusta csürhe… ne állj az útba, te Erdő.
Az erdő halkan nevetett.
- Ne siessetek; miért bántod a felhőket, te Szél, hiszen úgy is mennek szegények...
A felhők mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.
- Ne sírjatok, ne sírjatok, a kutya teremtésit ennek a vénasszony hadnak - üvöltött a Szél - ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok könnyeiteket. Itt nincs rá szükség.
- Ott sírnak, ahol akarnak - zúgott az erdő - ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék.
A felhők erre már zokogni kezdtek és záporozva hullatták könnyeiket az erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszoltak és a Szél szinte őrjöngött az erdő felett.
- Ezt megkeserülöd, Erdő! Fellázítottad őket és most üres kézzel mehetek oda. ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes kaszájával... vigyázz magadra, Erdő!
- Majd vigyázunk, - mondták a komor tölgyek – most már eredj a dolgodra.
A Szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.
Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.
- Ne erőlködj, Szelecske! Vagy hozzál segítséget...
- Hát majd hozok, - lihegett a Szél - majd hozok, de azt megsiratjátok - és elrepült a falu felé.
Ekkor már este kezdett lenni. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban öreg meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint fészkére a fáradt madár… De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös mély hangon beszélni kezdett a Szél.
- Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz… az erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz...
Az emberek megfordultak az ágyban, és aludni akartak.
A Szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve mint a macska.
- Az asszonyoknak selyemkendő, a gyermeknek meleg csizma… bizony, meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető... szép cserepes új tető...
Az emberek most már nem akartak aludni.
- Bizony, jó lenne - gondolták - hiszen itt az erdő. csak ki kell vágni. Nem az egészet persze, csak itt is egy keveset, ott is egy keveset - és a fejszére gondoltak.
Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és élesíteni kezdték fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban már készen legyen a reggeli. Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete.
A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt és mégis valami rémséget lehetett látni benne. A földön kúszott először és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.
A fák némán álltak és várták a reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.
- Tanár úr kérem - lengette meg bozontos farkát a róka - valami nagy baj van a levegőben. Mi lesz?
- Halál - huhogott a bagoly - halál - és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros lárma kúszott az erdő felé.
- :Mi van, Róka bácsi? - szólt le az ágról a mókus. – Mi baj van?
- A bagoly azt mondta, hogy halál, én meg azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.
A kis mókus hosszan nézett fényes, cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A levegőbeli riadt madarak kerengtek, a fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a gombák nagy kalapjuk alá húzódtak és a hosszúszárú harangvirágok lehajtott fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.
Ekkor kelt fel a nap és első sugarai ijedten csillantak meg a fényes fejszéken.
- Eljött ez a reggel is - susogták a tölgyek - búcsúzzunk.
- Búcsúzzunk - fuvolázott sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú - búcsúzzunk.
És a napban fürdő erdőn még egyszer végigszállt a dal; megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és sírva zengett végig a tájon, mint a temetési ének. Azután elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt kiáltotta: Csend!
Csend lett. A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és fák szakadtak el a földtől nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban.
Fogyott az erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt. Éjszakánként pedig sziszegve járt a Szél az összeroncsolt erdő felett.
- Azt mondtad Erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam... nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?
- Neked se lesz nemsokára - sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni – néma leszel mint az átok, de legyél is!
A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között.
- Hova lettél drága Erdőm, hova lettél édes Erdőm?
- Mit nyavalyogsz itt? - akart kiáltani a Szél, de csak rekedt huhogás lett belőle - A forrás ugyan kiapadt, de hozok neked esőt, amennyit akarsz.
- Ó ostoba szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak és meghalok én magam is.
- Holnap tele leszel! - ígérte suttogva a Szél, mert már nem volt hangja semmi. Eddig az erdő zúgott helyette és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette. De másnapra mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a Szél.
- Megálljatok - parancsolta, amikor a patak fölé értek - megálljatok.
- Minek? - ágaskodott fel egy fekete szörny – Mínek? Nincs itt erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
- Parancsolom! - akarta ordítani a szél, de nem volt már hangja és a felhők elgomolyogtak más vidékre.
Így azután a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett csak sást, és az emberek kútból öntözték a kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.
De a kutakból is kiapadt a víz; az asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák nem kopogtak már hetykén, mint azelőtt. A piroshátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak, a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.
- Hol a hangod. Szél? - intett fel a megmaradt vén fa - Hol az erőd, Szél?
De a Szél nem válaszolt, mert már nem volt semmi hangja. És akkor éjjel - nem látta senki csak a csillagok - visszalopódzott a Szél és halkan megzendült az öreg fák koronájában.
- Béküljünk ki - suttogta - béküljünk ki, Erdő.
- Nem vagyunk már erdő - zsongtak a fák - csak emlék vagyunk.
- Jóváteszek mindent - suttogta a Szél.
- Tedd jóvá.
- Akkor a régi lesz minden?
- Akkor a régi lesz minden.
Elsuhant a Szél és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat.
- Talán lesz valami - suttogták.
A Szél pedig megkopogtatta az ablakokat és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs erdő - búgott a kéményben - nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak és tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő... és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket. Bizony, nincs - gondolták - de mért nincs?
A Szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák... mert nincs erdő, mert nincs erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év... igaz, azóta van ilyen sok baj, mióta nincs erdő, és most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe és hallgatták, mond-e még valamit a Szél; de a Szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalra és megült a vén hagyásfák koronájában. - Én már elhintettem magot, hintsétek ti is...
- Amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai és egy locsogó szarka cserregve vitte meg a hírt az erdei népeknek:
- Cserr! - kiáltotta – halljátok? Ültetik az erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő idegen odujában.
- Beszélj értelmesen, ki ülteti és hol?
- Az ember, az ember; amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te össze-vissza cserregsz minden ostobaságot.
Amikor aztán leszállt az est, a bagoly elimbolygott a vén tölgyhöz.
- Igaz. Igaz. Most várom a Szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a szél, - nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni... na felhőcskék... - szólt hátra - csak szép lassan...
A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a Szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak. Csak a bagoly ült mogorván az öreg Tölgy hóna alatt.
- Elázom, elázom, és megint náthás leszek.
- Vén bagoly, vén bagoly - suttogott a Tölgy, - hát elfeledted már régi odvadat?
A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába.
- Öreg vagyok már, de most már minden jó lesz.
Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő. Visszajött a sárgarigó arany fuvolájával, visszajött a pinty ezüst citerájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek téli estéken, mikor mindent betakart a hó és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgy is adott, amit adhatott.
Jöttek az évek, mentek az évek.
A patakban halak villogtak, tavasszal a békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólongatott partján a sárga vízililiom. Ha kellett, a Szél meghozta az esőt - amit megtartott az erdő - és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek hátát. rókák szőrét. A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.
Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz akart menni tanácsért, mert szülés előtt volt, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.
- Nem szégyenlitek magatokat? Tekintettel lehetnétek állapotomra - és fejcsóválva tovább ballagott.
Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevetett az Erdő. Az Élet és a Szépség, az Erő és a Jóság nevetett körülötte, szállt a dal, orgonált a megbékélt szél, a harangvirágok megkondultak. mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke ünnepére.
|
