Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/4359
|
2005. június 6.
Érdemes elolvasni!
30-asok és akörüliek!!!
Mai gondolataim, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök,
olyasféle igazi hollywoodi mindent túlél fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben
maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági
öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt
bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak,
nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem
voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem.
Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz.
Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön
szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk,
hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk!
Nyáron
a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk
kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és
a
parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán
betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a
hibásak.
Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele
ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged
mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mc donalds-on
edződött
átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót
attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a
kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára
(ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.
A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és
már
ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem
ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még
magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen
gyümölcsöt,
a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a
még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg
spectruma (az egyfajta számítógép vót), de szó sem volt Playstationról,
Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és
kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról, Internetről,
Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval...
Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt
vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan
szabály,
amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az
ellenfél
bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb
állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
sohasem akarnánk megállni.
Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be,
és
nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk.
Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a
jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak.
Ui.: talán mi voltunk a boldogabbak!
|
