Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/117130
|
2005-11-28
Eljött az idő. Ez egy mérföldkő (viva la Amerika) az életemben. Legalábbis én így érzem. Tele vagyok érzelemmel, indulattal és állandóan újra feltörő gondolatokkal, amik mostanra eljutottak egy olyan szintre, amikor már nem bírok velük. Nem akarok rajtuk ülni tudván, hogy ha nem szedem össze ezeket egy csokorba, akkor eltűnnek a semmibe. Nem kívánok újabbakat befogadni, megkóstolni, majd miután kellőképpen elcsámcsogtam rajtuk, lenyelve őket eltűntetni őket a sötét semmiben úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen nyomot nem hagynak maguk után. Csak zavart és határozatlanságot. Vannak olyan emberek – még csak nem is állnak messze tőlem – akik úgy képesek feldolgozni ezen gondolatokat, hogy szimplán elgondolkodnak rajtuk, mérlegelnek, osztanak és szoroznak, majd eljutnak oda, ahová én csak így vagyok képes… Ha leírom mindezt. De miről is hablatyolok össze-vissza?
Gyakorlatilag arról van szó, hogy az elmúlt 3 évben máson sem jár az eszem, csak azon, hogy mi a bánatnak létezem. Kinek? Miért?
Hányszor van úgy, hogy ülök a buszon, és kinézve az ablakon át az eget figyelve elgondolkodom az egész baromságon. Azon, hogy mennyire gyönyörű az égbolt – no persze nem borús időben – és mennyire képtelen az ember elhinni a tényt, hogy ő csupán egy porszem a semmiben. Egy tudattal rendelkező porszem. Vicces. Tudományos magyarázat: a természet totálisan kifinomult és kiteljesedett művészetének elméleti csúcsa vagyunk. Nade mi kell a tudathoz? Más biológiai élőlény is elgondolkodik-e létezésének miért-jén? Vagy csak az ösztön létezik, amit mi, emberek tudatos gondolkodásnak vélünk?
Szóval, ha ülök a buszon, és kitekintek az ablakon az égboltra, valami elképesztő mértékben támad fel bennem egy pillanatra Az, ami ha kitartóan megmaradna, akkor az maga volna az érzések csúcsa, a tűz forróságának perzselő ereje, a jég hideg hatalmának sosem érzett csípős fuvallata. Egy varázslat, amit civilizált ember föl nem foghat, hiszen nem áll hatalmában fölfogni. Olyan érzés ez, mintha egy ezredmásodpercnyi ideig képes volnék kipattanni materiális önmagamból, és egyszerűen fellendülni az égbe. Mindenféle fizikai és társadalmi korlátokat magam mögött hagyva. Éppen ezért újból és újból vágyom erre az érzésre, hátha meg tudok kapaszkodni egyszer benne, és nem hagy cserben pár milliszekundum után, s onnantól megszűnne az egész kérdés. Eszedbe jutna azon gondolkodni, hogy MIÉRT ez az egész? Ha ilyenekre volnál képes? Ha a tudatod ereje megegyezne azzal, amit ténylegesen meg tudnál tenni, felmerülne-e benned valaha is a „korlát” szó értelmezése? Miért nem tudunk a tökéletességben élni? Mert tele vagyunk korláttal. Akadályok és gátak tömkellege. Óriási. Csudajó dolog belegondolni ebbe. Na persze csak akkor, ha ismerem az irónia fogalmát.
Kiállok a mező közepére tűző napsütésben, tavasszal, amikor a nap erejét a leginkább élvezem, és felnézek az égre… Igen, a felhők! Annyira tökéletesek az aránytalanságukkal és ők ott vannak fönt, én pedig itt lent egy rohadt fizikai törvényhez kötődve, ami idehúz ehhez a szarhoz. Nem is értem. A tökéletesség azt diktálja, hogy szűnjön meg ez a gát. Erő-ellenerő. Az erő a gravitáció, az ellenerő a tudatom. Miért ne lehetne? Mert nem és kész. Ki a fene mondta ezt meg? Isten? Ugyan már. Ateista, és ráadásul szkeptikus is vagyok. Hagyjuk ki Istent ebből a körből. Marad a tény; nem tudom megcsinálni. Koncentrálok és gondolok rá, mégsem történik semmi változás. Erősebb akaraterő? Nem, ez sem segít.
Számomra úgy tűnik, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy sikerüljön. – Boszorkányok és varázskönyvek tanúskodnak arról, hogy az ember bármire képes, amiről képes elhinni maximálisan(!) hogy hatalmában áll megtenni azt. Ehhez viszont a tökéletesség világában kellene gondolkodnunk, ahol nincs értelmezve a "korlát" kifejezés. Nincs az a józan, civilizált gondolkodású ember, aki ha rápillant egy tárgyra a szobájában, és meg akarná a tudatával mozdítani azt, száz százalékban elhinné, hogy sikerülni is fog neki. Miért? Mert a tapasztalatira építette világ életében a tudását, ismereteit. Hitte, ha látta. Mondjuk itt van előttem ez a gyógyszeres doboz. Most azt gondolom, hogy fasza gyerek vagyok, és természetfeletti képességekkel rendelkezem, meg fogom mozdítani csupán a gondolatommal ezt a dobozt. Abban a pillanatban ugranék ki innen a másodikról, ha valóban meg is mozdulna, mert úgy megijednék, mint még ember talán sohasem. Miért? Mert egyszerűen a korlátozott agyammal képtelen vagyok felfogni azt, hogy lehetséges volna. De én civilizált, szocializálódott ember vagyok, aki a tapasztalataira hagyatkozik, és tudja nagyon jól, hogy a filmben látni egyedül ilyent.
Röhej… Képzelődöm, és semmi értelme.
Fizikai fájdalmat okoz a tehetetlenségem.
|
