Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/4164
|
2006-03-21
Helló!
Hát elég régen írtam ide. De nem is ez a legszomorúbb, hanem az, hogy ha meg kéne írnom, mi minden történt velem az elmúlt egy évben, csak annyit tudnék írni, hogy tulajdonképpen nagy büdös semmi. Már harmadéves vagyok a fősulin, sőt elkedtem egy második szakot is. Mindenki, aki meghallja, hogy három suliba járok, teljesen lehidal, hogy hogy birom. Nem mondom, tanulni kell (illetve kéne:), de azért egész jól elvagyok. Csak kicsit lustán. Valami hiányzik. Még ez a három suli sem köt le igazán. Úgy értem, hogy az tudna lekötni, ha olyasvalamit csinálnék, amit nagyon szeretek. És ég bennem a tettvágy, hogy nagyon randa kifejezéssel élve "megvalósítsam magam". A legcikibb, hogy senki nem áll az utamba, sőt. Így még szarabb, nincs kit okolni.
Nemrég töltöttem a huszonkettőt. Aznap sírtam, életemben először sírtam a szülinapomon. Úgy éreztem, öregszem. Mármint nem érzem magam öregnek, de csak nemrég voltam 12, vagy legalábbis olyan, mintha tegnap lett volna. Ha belegondolok, hogy ha ez igy megy akkor maholnap 32 leszek. Ez nem zavarna, ha érezném, hogy haladok valami felé, elértem valamit az életben, azt csinálom amit szeretnék. De semmi ilyet nem érzek.
Nah, erről van szó! Megint csak panaszkodom! Pedig körbenézek a világban, és azt látom, hogy százezrek élnek sokkal rosszabbul, mint én. Minden nap csendben hálát adok a sorsnak az apróságokért, amiket kaptam, és amiket most és ezután kapok. Van két lábam, két karom, és ez önmagában sem csekélység, pedig annyira természetesnek tűnik. Gyönyörű színeket látok, és gyakran észre sem veszem őket, csak mert még egyetlen percet sem éltem színvakon, egy szürke világban. Ezeknek a dolgoknak az értékét sajnos nemritkán csak akkor ismerjük fel, amikor már túl késő.
Azért valami mégis történt az elmúlt évben. A nagymamám itthagyott minket. Nagyon nehéz volt nemcsak a halála, hanem az azt megelőző szörnyű, szenvedéssel teli hónapok. De nagyon hiányzik. Édesanyám elveszítette az édesanyját. Fel sem tudom fogni, hogy mit érezhet, de mostanában nagyon rosszul érzem magam. Éjszakánként gyakran felriadok. Azt álmodom, hogy anyuval történik valami. Legszívesebben odalopóznék az ágyához és csak hallgatnám, ahogy szuszog. Csak hogy tudjam, minden oké, és az életem még nem omlott össze teljesen.
Elismerem, hihetetlen szerencsés ember vagyok. De valahogy éjszakánként csikorgatom a fogaimat, valószínűleg szorongok. Lassan tudatosul is bennem a dolog, de nem tudom, hogy űzzem el ezeket a kényszerképzeteket. Talán csak az idő segít ezen.
Nem imádkozom, mint mindig, most is bízom benne, hogy kicsiny emberként nem látom át, hogy mit is akarok, mi lenne jó nekem. Nem vagyok vallásos, de hiszek az Öregben, és bárhogy dönt is, elfogadom, még ha azt hiszem, hogy bele is pusztulok. De nem kérek semmit, úgysincs értelme. Úgyis az ő akarata lesz meg, akármit szeretnék is.
So be it!
"Két ember a börtönrácson át kipislogott,
az egyik sarat látott, a másik sok csillagot..."
|
