Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/59191
|
VB 2006 :)
„Mi lettünk az igazi világbajnokok, mert mi játszottuk a leglátványosabb és legjobb futballt. Ráadásul nagyszerű házigazdák voltunk” – mondta kissé elfogultan Henning Trenkamp, egy berlini biztosítási ügynök.
„Nehéz szavakba önteni, mi történt ma este” – fogalmazott Jürgen Klinsmann német szövetségi kapitány, miután csapata a világbajnokság stuttgarti bronzmérkőzésén 3-1-re legyőzte Portugália együttesét, és megszerezte a harmadik helyet.
„Mindez már azt is túlszárnyalta, amit az utóbbi három héten láttunk. Olyan sok minden történt, hogy még fel sem fogtam egészen. Adjanak nekem néhány napot.”
„Ebben a pillanatban teljesen áthatnak az érzelmeim, és végig kell futtatnom a gondolatokat az agyamon, mielőtt meghozom a döntést.”
„A csapat nagyon nagy elszántsággal és örömmel játszott, hihetetlenül büszke vagyok rájuk, és arra, amit elértünk. Amiatt is nagyon boldog vagyok, hogy ez éppen azon a világbajnokságon történt meg velünk, amelynek olyan mérhetetlenül nagy becsülete van Németországban.”
„A torna elején azt reméltük, hogy sikerül meccsről-meccsre előbbre lépnünk, de azt nem éreztük előre, hogy ez megtörténhet. Minden tekintetben érzelmi lavina volt, amit átéltünk” – tette hozzá a szakember.
----
Németország aranyat várt, de legfeljebb bronzot nyerhet, hiszen a Nationalelf az elődöntőben 2–0-ra kikapott Olaszországtól. A fájdalmas kiesés ellenére a drukkerek gyorsan jobb kedvre derültek, és kényszerűségből rádöbbentek: Stuttgart igazából sokkal szebb város, mint Berlin.
A németek felkészültek a legroszszabbra.
Két perccel azután, hogy lefújták az elődöntőt, a hangszórókból felcsendült a Liverpool legendás indulója, a You’ll never walk alone. Hatvanezer ember alkotta a kórust, könnyeiket nem szégyellő drukkerek adták a játékosok tudtára: sohasem maradnak egyedül. Azt nem mondom, hogy Michael Ballackék abban a pillanatban el is felejtették, hogy az olaszok felébresztették őket „aranyálmukból”, ám a lelátóról úgy tűnt, halvány vigasznak megtette ez a dal.
A dortmundi létesítmény hangulatfelelősével nem volt szerencsém beszélni, de ha volt nótája vereség esetére, nyilván bekészített egy „ünnepi” lemezt is. Minden bizonnyal a slágerlista élére rekordsebességgel felkúszó Sportfreundestille albumát, amelyen a háromtagú banda arról énekel, hogy „…1954, 1974 és 1990 után újra világbajnokok leszünk”. Na már most, a kedd este történtek után két eset lehetséges.
Egy: ezt a számot pihentetik négy évig.
Kettő: a stuttgarti bronzmecscsig átdolgozzák a refrént, például így: „1934 és 1970 után újra világbajnoki harmadikok leszünk.”
Dortmundban egyébként az a csodálatos, hogy a belvárostól egy piros szőnyeg vezet az arénához, mintegy jelezve a helyes irányt. A helyi „röltexes” alighanem jó boltot csinált, amikor az illetékesekkel megállapodott: majd’ két kilométer hosszú szakaszon kellett lefektetnie a városházától a Westfalenstadionig futó kárpitot. Mondják, afféle szertartás errefelé, hogy a mérkőzések befejeztével a szurkolók végigsétálnak rajta – ha kikap a csapatuk, akkor is. Érthető: mire a sörözőkkel és sütödékkel telezsúfolt út végére érnek, addigra a kolbásszal együtt a vereséget is megemésztik.
Kedden is így volt ez…
Amíg hetek óta – a finálé helyszínére utalva – itt a drukkerek mást sem skandáltak, mint hogy Berlinbe mennek, percek alatt rájöttek, hogy „…Stuttgart sokkal szebb, mint Berlin”, úgyhogy inkább oda utaznak. Az olaszok persze szívből kívántak nekik jó utat.
A táv felénél tarthattunk, midőn felbukkantak a brazilok. Senki nem értette, miként kerültek ide, amikor már rég otthon kellene lenniük, azonban jelenlétüket senki sem bánta: mintha a riói karneválból csöppentek volna ide, a fiúk doboltak, daloltak, a lányok pedig úgy riszálták, ahogy csak ők tudják. Aki esetleg a tizenegyesrúgásokra meghagyott néhány filmkockát, kattintgathatott: a hölgyek úgy mosolyogtak hozzá, ahogy Ronaldinho szokott…
A békés menetben hirtelen egy sziréna hangja keltett riadalmat. Ennyit a békés menetről, gondoltam – tévesen. A sziréna ugyanis ahhoz az ambulanciás kocsihoz tartozott, amely a járdaszigeten (de nem a szent szőnyegen!) elfekvő fanatikushoz igyekezett. A szakértők előtt mások is megpróbálkoztak a bánatát mérhetetlen mennyiségű sörbe fojtó szurkoló talpra állításában: „Steh auf, wenn du Deutsche bist!”, azaz „Állj fel, ha német vagy!” – énekelték a fülébe a Nationalelf fellépésein gyakran hallható rigmust, mindhiába (holott a szereléséből ítélve német volt). A mentősöknek természetesen hatásosabb eszközeik vannak: egy csodaszer, két pofon, és emberünk ismét járóképesnek bizonyult.
Közeledtünk a célhoz, amikor kiderült, hogy a stadiontól a városházáig „levonulók” szoros őrizetet kaptak (igaz, így is volt balhé, néhány kicsavart fa, s ezzel párhuzamosan negyven őrizetbe vétel): a „közteresek” úgy tapadtak rájuk, mint az este korábbi részében Sebastian Kehl Francesco Tottira.
S mire a vörös szőnyegen sétálva hazaértem, le is vontam a konzekvenciát: a dortmundi piros szőnyegen You’ll never walk alone.
----
Két perccel azután, hogy lefújták az elődöntőt, a hangszórókból felcsendült a Liverpool legendás indulója, a You’ll never walk alone. Hatvanezer ember alkotta a kórust, könnyeiket nem szégyellő drukkerek adták a játékosok tudtára: sohasem maradnak egyedül. Azt nem mondom, hogy Michael Ballackék abban a pillanatban el is felejtették, hogy az olaszok felébresztették őket „aranyálmukból”, ám a lelátóról úgy tűnt, halvány vigasznak megtette ez a dal.
--------------
|
