Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/99871
|
2008-06-21 .kaktusz
Igen.. tényleg nagyon szép gondolatok.. csak kár, hogy nem az enyémek.. de talán.. egyszer.. sok év múlva sikerülhet elmondani amit eddig nem tudtam..
Tudod arra gondoltam, hogy minden pillanatban benne van a fájdalom, és az öröm, tőlünk függ, melyiknek adjuk magunkat, hogy mit választunk, az életet, vagy a halált, azt, hogy pillanatonként meghaljunk, avagy újjászülessünk, talán nincs is másik világ, csak ez, a pillanat világa, nincs más döntőbíró, csak a szabad akarat, hogy élve a szabadsággal, az ember mit választ, az is lehet, a két lehetőség egyforma súllyal bír, de mert vakok vagyunk, mi mégis többször választjuk a halált, mint az életet.
Tudod, van úgy, hogy az ember sokáig követ valakit, úgy, hogy azt hiszi, tudja, kit követ. Azután megfordul az oly rég előtte haladó, akinek addig csak a háta volt látható, és kiderül, tévedés volt a hosszú gyaloglás. Hiába a kedves mosoly, hiába minden kedves szó, lehet benne minden nagyon jó, csak egy nem lehet. „Ő” többé már nem lehet. Ha kicsit sértő is, a csalódás akkor is csak csalódás marad, ha a mosoly leszárad, nem lehet újra életre kelteni, olyankor a levegő is elfogy, a szó is elakad.
Tudod, arra gondoltam, hogy az ember sokszor mondja, hogy örökké, pedig, ha igaz akarna maradni, csak annyit szabadna mondani, hogy most, akkor biztosan nem csalódna, a most biztos, az örökké lehet, az örökké nem több mint a most, elég, ha most szeretsz, elég, ha most szeretlek, a most a mindig, az örökké a talán, többet nem adhat az élet neked, s nekem, minthogy most szeretjük egymást, a pillanatban csak a pillanatról lehet tudni, csak azt lehet ismerni, amelyik itt van, a többi ismeretlen, az ismeretlen nevében nem nyilatkozhat az ember, nem tudhatja, a holnap mit adhat, mit vehet el.
Új pillanatok új történések, akit ma nem ismersz, holnap megszerethetsz, eddig sima volt az út, mostantól göröngyökkel teli,elindulsz, félhomály van, mire megérkezel sötét, ami ma az örökké, holnapra lehet a múlt, de a most holnap is most marad, ami ma örökké, egyszer lehet soha, másképp látni ugyanazt, sűrű, nehéz ködben, másképpen vakító napfényben, minden örökkének vége lehet egyszer, egyetlen örökké, amiben ember még nem csalódott, s amiben sosem fog csalódni, hogy ez a szerelmetes élet öröktől való, és hogy örökké fog tartani, és mindig –most- fog maradni.
Tudod, arra gondoltam, hogy az ember egész életében biztonságos burokra vágyik, talán a kezdet utáni nosztalgia, hogy a szeretet hálóját fonja maga köré, pedig tudhatná jól, hiszen az az első is, az oly biztonságosnak hitt is megrepedt, és ott maradt szegény mezítelen, ha szerencséje volt, akkor talált itt egy neki fénylő csillagot, (amelyik önszántából soha el nem hagyná,) az ember folyton a biztonságot keresi, a szeretet biztonságát zárná burokba, ami, ha kipukkan, összeszedhetetlenül szétgurul a kincs, akkor derül ki a szomorú valóság, a kincs nem az övé, aki adta, csak megőrzésre adta, az ember magára marad, sírással, és vacogással jön a fagyos jégkorszak, de mindig jobb, mint a megkövesedés korszaka, a fagyos szív még valahogy felengedhet, de a kővé vált az életre esélytelen, ha szerencséje van, a buroktól megszabadultan, a könnyein át meglát egy fénylő csillagot, meglátja a segítségére siető csillagpárját, csillagtestvérét, csillagcsillagát, amelyik ragyogó fényével beragyogja, bezárni őt ugyan nem lehet, ha marad, önszántából marad.
Időnként magamra hagysz, és én várom, mint már annyiszor, most is visszatalálsz, közben a szívem olyan, mint a hidegben ottfelejtett forró tea, szép lassan kihűl a hosszú várakozásban, tudom, hogy eddig visszajöttél, eddig mindig visszajöttél, de mi van, ha most mégse, ha most úgy gondolod, jobb úgy mindkettőnknek, ha végleg búcsúzol, a jég felé közelít a szívem, már-már kezdi átjárni a fagy, de csak míg meg nem látlak, akkor hirtelen elfelejtek minden dermesztő hideget, újra érzem hogy élek, még élek, a szívem, mint a tűz, ami még nem hűlt ki teljesen, amiben a hideg ellenére még pislákol az élet, ami egy fahasábtól, egy szavadtól újra nagy tűzzé lesz, de az is lehet, hogy minden távollétedkor meghal egy kis rész belőle, ami már többé soha sem fog megdobbanni.
Tudod arra gondoltam, hogy olyanokat mondok neked, amikről régen azt gondoltam, hogy ilyeneket nem szabad kimondani. Nem azért, mert titok, vagy, mert illetlen, hanem, mert vannak dolgok, amik ha hallhatóvá válnak, meghalnak. Ugye nem érted? Ha az ember beszél róla, olyan, mint az érzés a színpadon. Hogy az az én részem, de ha kimondom, egy pillanatra megáll a levegőben, és mint mikor valami, ami régtől el van zárva, egyszer fényre kerül rá, porrá válik. Hogy nincs folytatás, eddig élt, míg bennem élt, míg ki nem kimondtam, ahogy kimondtam, rögtön meghalt. De mióta neked mondom, azóta nem érzem, hogy megdermed a levegőben, olyan, mintha nem meghalna, de akkor születne, mint mikor a csecsemő a világra jön, és felsír. Úgy érzem, hogy többé tabu sincsen, nincs olyan, amiről ne tudnék beszélni neked, veled.
Igen, én is félek, hogy elveszítelek, vagy inkább úgy, néha félek, de leginkább tudom, hogy nem veszíthetlek el. Próbáltam elképzelni nélküled, újra nélküled, de az elképzelhetetlen, mint az, hogy a világ valamikor nem létezett, az, hogy semmi nem volt az elképzelhetetlen, és mert a gondolat határtalan, minden lehetséges elképzelhető, hát azt mondom, hogy nem volt soha olyan, hogy semmi, és azt, hogy a világ sohasem szűnik meg, mert elképzelhetetlen. Az én világom Te vagy, s mert én nem tudom nélküled elképzelni, hát olyan nem is lesz, hogy nélküled.
Ha egyszer elmegyek, akkor is visszajövök hozzád, csak csendben, csak lábujjhegyen, hogy meg ne rémisszelek, de, ha alszol, és alvás közben betakar valaki, azt tudd, hogy senki más, egyedül csak én lehettem.
Ezek tetszenek a legjobban.. huh de szeretném megismerni azt az embert, aki ezeket írta.. néha mintha a számomra elmondhatatlan gondolatokat elmondaná és a leírhatatlant leírná..
|
