Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2013-06-25
megszületett
címet nem találtam neki.
A holdfény ezüstös sugara világította meg fehér, selymes bőrét, és a mellette pihenő acélból készült, tökéletesre csiszolt tőrt, melynek sima felülete visszatükrözte a távolból érkező égi sugarat. Mindketten vártak. Várták a felkelő vörös napot, a langyos szellő simogatását, a világosságot adó égitest ébredését. A félelem szele siklott a palota körül. Reményt váró lelkek álmodtak győzelmet, sikert, életet. Vagy tán a végzetet hozó keserű sorsot. Az ég lassan meleg színekkel gazdagodott, a Nap narancssárgán világította meg a lassan mozgó felhőcsoportot, ami egyre csak távolodott, mintha nem akarna szemtanúja lenni a mai eseményeknek.
A palota gazdagsága felcsillant a napfényben, kirajzolódtak az aranyból készült domborulatok a falak mentén, a hűvös márvány szobrok angyali harcosai jelentek meg a homlokzaton, mint akik várják a hamarosan érkező csatát, amiben a palota lakóinak nyújtanak isteni védelmet. Bár az is lehet, hogy mosolyra forduló apró ajkaik gyermeki kacajra emlékeztető nevetéssel a halálba menekülő katonák üdvözlését sugallják.
Arleen reszketett a hajnali levegőtől - vagy a félelemtől? Felnézett az égre, majd a tőrét biztonságos helyre tette, és felállt. Az éjjel nem tudott aludni. Ébren álmodott. Elképzelte otthonát a virágzó kerttel, a szépséges udvari hölgyekkel, a bátor, nemes lovagokkal, a békességgel... de nem sokáig hagyta nyugodni a borzalmas vereség képe, amit az egykori csata emlékei idéztek fel benne. Azonban az új nap új reményeket hozott, és felbátorította őt. Nem történhet semmi rossz - mondta magában görcsösen, lassan kifújta a levegőt, és erőt vett magán, hogy bemenjen a palotába. Az épületben az emberek sürögtek-forogtak, izgalom járta át a zajos folyosókat, de az öröm érzése már messziről elkerülte az embereket.
Arleen egy embert keresett a sok közül. Bejárta a szobákat, de sehol sem találta, szívében a rémület hangja fogalmazódott meg, amit szerencsére hirtelen eloszlatott kedvese megjelenése. A lány odafutott hozzá. Szemük összevillanása mindent elárult, egymás féltését, szerelmüket. Idejük kevés volt, ugyanis Jarvisnak össze kellett hívnia a hadsereg tagjait, hiszen ő volt a főparancsnok.
- Kérlek, bújj el... - kérlelte Jarvis a lányt.
- Nem tehetem. Nem nézhetem tétlenül, hogy hogyan hullnak el az áldozatok.
Szeme remegése a meginduló könnycsepp visszatartását árulta el.
- És ha bármi történne veled...
A fiú vállára borult. A sírás gátjai áttörtek. Néhány percig így álltak. A férfi ugyanígy érzett. Ők egymásért éltek, hosszú évek óta összefonódott életük, s szívüket is összefonta a sors.
- Összeszorul a szívem, ha sírni látlak. Ne félj, visszatérek!
- Megígéred? - kérdezte Arleen, és sötétzöld szemeiből folyó könnyei kiapadtak, kereken figyelték a szeretett lény tekintetét, mintha szava megszeghetetlen szent ígéret lenne.
- Megígérem. De te is ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - mosolyodott el Jarvis. Ismerte már a lányt, tudta, hogy elszántsága nem ismer határokat, ahogyan makacssága sem. Egy pecsételő csókot lehelt Arleen szájára, majd eltűnt a semmiben. Arleen ürességet érzett, mintha a lelke most szakadt volna ketté, és a férfi vitte volna el az egyik darabját.
A Nap sugarai erőteljesen érték már a földet igazi forróságot hozva.
Katonák ezrei sorakoztak a palota előtt, mind esküt tettek hazájukra. Jarvis főparancsnok biztatta a sereget. A harcosok vére izzott a bosszútól, hogy megfizessenek az ellenségnek bűneiért, azért a sok áldozatért, a kiontott vérért, az összetört szívekért.
Mindenki aggódott, mindenki remélt. Az udvarhölgyek, anyák és gyermekeik a pincékbe rejtőztek el, a király a palotában várta az ellenfél jelzését.
Arleen már készen állt. Mintha csak egy verseny lett volna, amin a versenyzők meghallják a rajtvonalon az indító szót - úgy kezdődött el a két fél közötti vérengzés; a nézők, a szurkolók pedig dobogó szívvel, a pályán kívül figyelve a történéseket remélik a mindent eldöntő végeredményt.
A katonák bátran harcoltak, de egyre többen estek el. Az amúgy is túlerőben lévő ellenséges haderő egyre közelebb jutott a kapuhoz több száz áldozatot szedve maga mögött.
A palotát védő falakat hamar áttörték, és az udvarban maradt őröket lemészárolták. A pincékbe égő fáklyákat dobáltak, amitől lángra kapott a fából készült bútorzat. Nők és gyermekek sikolyai szűrödtek át az ajtókon. A kardok csattogása vért ontott, emberek ezrei hullottak el. Ez már semmilyen versenyhez nem volt hasonló. Mindkét felet iszonyú veszteség érte.
A lány előkapta egyetlen fegyverét, és próbált segíteni az életben maradt, sebesült harcosoknak, azonban az ellenséget vezető férfival került szembe, aki kardjával leszorította Arleen-t.
- Add fel, hercegnő! Ha elfogadod házassági ajánlatom, megkímélem a túlélők rongyos életét.
Arleen-ban harag gyúlt fel. Emlékképek villantak fel múltjából, amikor ez a szánalmas férfi meggyilkolta édesanyját. Most mégis el kellett gondolkoznia az ajánlaton, hiszen ezrek életéről volt szó. Viszont mikor kedvese arcát idézte fel, eloszlatta ezt a borzalmas gondolatot.
- Na, hogy döntesz?
Arleen haragos tekintete szikrákat szórt, félelmét teljesen elnyomta a bosszúvágy.
- Sosem leszek a feleséged! - tört ki a lányból a düh, és egy hatalmas lendülettel félrelökte támadóját, aki a mögötte lévő falnak esett.
Jarvis verejtékezve és sebesülten érkezett az udvarba, és amint megpillantotta bajba jutott szerelmét, rögtön hozzá sietett. A két vezető farkasszemet nézett, majd párbajozni kezdtek. Jarvis tudta, hogyha megöli ellenfelét, vége a háborúnak. Végeláthatatlan küzdelembe fogtak.
Arleen a gonosz háta mögé osonva, minden erejét összeszedve próbálta tőrjével eltalálni őt, de az kitért előle, és kardjával Jarvis mellkasába sújtott, aki azonnal összeesett. A lány fel sem fogta, hogy mi történt az elmúlt másodpercekben, csak szenvedő kedvesére pillantott, és egy fájdalmas kiáltással beleszúrta tőrjét a gyilkos szívébe, aki rögtön szörnyet halt. Szíve hevesen vert, görcsösen szorította vérrel bemocskolt fegyverét, majd lerogyott Jarvis vérző testéhez. Néztek egymás szemébe, nem tudtak mit szólni. Arleen arcán könnycseppek gördültek végig. Jarvis kezét odatette a hasára, és görcsösen odaszorította, majd még jobban sírva fakadt. A férfi megértette, hogy mit akart ezzel mondani.
- Jó anya... leszel... - suttogta akadozva, és végigsimította szerelme könnyes arcát.
Percekig szorították egymás kezét, mígnem a férfi egy utolsó sóhaj után eltávozott.
Arleen némán ült szerelme élettelen teste fölött, az angyali alakot öltő szobrokat bámulta, szürkére koszolódott hófehér márványtestük sérülten domborodott ki a napfényben; gúnyosan nevetve tekintettek le a vértől sötétlő földre megtagadva egyetlen istenük létezését.
A Nap pislákoló sugarai rozsdavörösre varázsolták a tájat.
A szemben álló katonák visszavonultak. A fényűző királyi palota romokban hevert, inkább egy tömegsírra emlékeztetett, mint a csinos udvarhölgyek és nemes lovagok találkozójának helyére, akik mostanra a földdel olvadtak egybe.
Az élők előjöttek búvóhelyükről, és összeszedték áldozataikat, ellátták sebesültjeiket, de a szívek sebeit az idő sem tudja gyógyítani.
*
*
*
Hajnal van. Kismadár hívógató szava oldja fel a csendet, a remény sugara világítja meg a romokat. Új élet lüktet újra dobbanó szív alatt.
|
