Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2017-11-06
Régen gyakran írtam ki magamból az érzéseimet, de ez mostanra megváltozott, már nincs időm "ilyesmire". Pedig néha úgy érzem, hogy szükség lenne rá.
Úgy érzem, teli vagyok ki nem adott érzésekkel, amik nyomasztanak.
A világképem mostanra igencsak megváltozott. Eddig is tudtam, hogy a világ teli van szörnyűséggel, az előítéleteim felerősödtek, majd eltűntek, és odáig fajult a dolog, hogy bár el nem ítélem a dolgokat, de szívből utálom őket. Az embereket, az embereket és az embereket. Nem vagyok társaságkerülő, sőt, sokkal nyitottabb lettem, mint régen. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a világról és az emberekről alkotott szerény, mesébe illő elképzelésem darabokra hullott, szép lassan, mint amikor eltűnik a köd a szemed elől, és kiélesedik a valóság.
Sokan azt mondják, hogy az élet ajándék, de mások szerint maga a pokol.
Ha belegondolok, hogy amíg a családom biztos pontot jelentett számomra az életemben, addig teljes nyugodtsággal, önfeledten léteztem a földön, és éltem átlagos napjaim. Tudtam, hogy valaki a gondomat viseli. Valaki van, aki meghallgat, aki segít, tanácsot ad. Aki fogja a kezem, ha elvesznék. De most, hogy tudom, bármikor bármi történhet, és én onnantól kezdve magamra leszek utalva, félelemmel tölt el az érzés. És most nem arról van szó, hogy nem tudnék a saját lábamra állni, és ellátni magam és a szükségleteim. Realizáltam a tényt, hogy én egy olyan egyedülálló (önálló döntéseket hozó és önállóan cselekvő) létező vagyok a világon, aki a bármit megtehetne, bármit megvalósíthatna, de ugyanakkor el is hagyhatná magát, ha úgy dönt. És ez ijesztő. Mennyi választ el attól, hogy én holnap úgy döntök, hogy valami megváltoztathatatlan hülyeséget követek el? Ilyenkor megszáll egy szorongó érzés, hogy talán őrült vagyok. Vagy legalábbis közel az. Persze még sosem csináltam semmi hülyeséget szerencsére, csak a fejemben van gáz. Néha előfordul, hogy irreális, nyomasztó gondolatokat generálok a saját agyamban, mintha direkt ki akarnék magammal cseszni. Persze ez nem szándékos. De minél jobban koncentrálok arra, hogy ne gondoljak hülyeségekre, annál nehezebb. Egyszerűen csak le kéne szarnom a dolgokat, de néha kis apróságok is képesek elindítani véget nem érő, negatív gondolatláncokat... ez az örökös körforgás pedig kikészít. Ha eszembe jut valami, akkor máris azon stresszelek, hogy na, már megint ilyen hülyeségen rágódom, és most szar kedvem lesz miatta.
Na de elkanyarodtam a témától, ami lassan már átfordult bonyolult elmém elemzésébe. Ami legjobban zavar, az egy szóval kifejezve, a magány. Mikor féltem én valaha is a magánytól? Sőt. Régen vágytam rá, szerettem egyedül lenni. De most akárhányszor előfordul, hogy egyedül maradok, szembesülnöm kell a gondolataimmal, a félelmeimmel, magammal. Ahhoz hasonlítható, mintha lenne a házadban egy eldugott kis szoba, sötét, belakatolt. Jó mélyen, elszigetelve a külvilágtól, amire senki se talál rá. De te tudod, hogy létezik, ott van, és néha ijesztő hangokat hallasz ki belőle. Már a szobához lefelé vezető lépcsőn is félelmeid támadnak, hogy vajon mi fog téged ott várni. A legszívesebben a közelébe se mész, sőt, amikor el vagy foglalva a mindennapos teendőiddel, meg is feledkezel a létezéséről. De amikor a nagy sürgés-forgásban megállsz egy pillanatra, és minden elcsendesül, hallasz egy halk kopogtatást a szoba ajtaján. De te úgy teszel, mintha meg sem hallottad volna. Folytatod tovább a teendőidet. Aztán a nap végén befekszel az ágyba, lehunyod a szemed, és kipp-kopp... a kopogás egyre hangosabb, ijesztőbb. Aztán elalszol, és ha szerencséd van, megúszod rémálmok nélkül - de ez a ritkább eset. A tudatalattit el lehet fojtani, de ravasz kis jószág, megpróbál majd kiszabadulni. A negatív gondolatok, érzések elfojtása olyan, mintha megágyaznád egy csapat kukac élőhelyét az agyad egy üregében, és várnád, hogy szépen lassan felfalják az elméd.
Erre próbálnék megoldást találni. Hogyan szüntessem meg a negatív gondolatokat, amik felemésztenek? Hogyan engedjem ki a gőzt?
Az előbb leírtam a magány egyik felét. Félelem saját magunktól.
De van egy másik fele is. Létezésünk értelmének megkérdőjelezése. Saját magunk megkérdőjelezése. Az életben egyedül vagyunk, végig. Ott vannak mellettünk a szeretteink, akik végigkísérnek minket az úton, de a halállal mindenkinek saját magának kell kezet ráznia. Mindannyian együtt élünk ezzel a tudattal, és egyben biztosak lehetünk - mi vagyunk azok, akik a végsőkig ott leszünk magunk mellett. Aki öngyilkos lesz, elhagyja saját magát. Minden pillanaton osztozunk magunkkal, és egyedül mi vagyunk arra képesek, hogy teljes mértékben átlássuk cselekedeteink okát, érzéseink eredetét. Mégis, tudjuk-e valójában, kik vagyunk, és belegondolunk, hogy mit miért teszünk? Ott vagyunk-e Valóban, amikor történik valami? Vagy csak úgy céltalanul elveszünk a történésékben, miközben belső énünk elménk legmélyén szunnyad? Cselekedeteink és gondolataink őszinték-e, vagy csak az élet és mások által ránk ruházott maszkot viseljük egész életünkön át? Ha így van, akkor kik vagyunk valójában? Bár azt mondjuk, tudatos lények vagyunk, tudatosan cselekszünk, nekem mégis úgy tűnik, mintha egy folyóban úszkálnék, mint egy hal, és bár úszhatok én az árral szemben, attól még nem leszek különb, mint akit sodor a víz. Bár úgy tűnik, van célom, míg mások céltalanul élik életüket, ugyanazt tesszük, ugyanazok vagyunk. Csak ő úgy döntött, én meg így. A kérdés, hogy én Tudom-e, hogy ki vagyok, és ő vajon tudja-e, hogy ő kicsoda? Tudsz-e rá őszintén válaszolni, hogy miért? Vagy elmédet eltakarja a világtól kapott sűrű árnyék? A személyiséged, amit magadnak hiszel, a világ építette fel olyanná, amilyen. Minden mondatod, cselekedet visszatükrözi a téged élt hatásokat a múltadból. Mindent megmagyarázhatsz a múltaddal. Az is lehet, hogy akár napra pontosan meg tudod mondani, hogy mikor döntöttél-e el valamit, ami onnantól kezdve a sajátodénak tekintesz, átformálhatod, de az eredendően nem a tiéd. Csak magunk vagyunk magunknak, amikor a csupasz lelkünket nézzük, mikor magunkba fordulunk, ami minden előítélettől, társadalmi és környezeti hatástól mentes, eredeti, formázatlan, megismételhetetlen.
|
