Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/174279
|
2006-01-27
Fábri Péter
Az öreg tündér elmegy
Volt egyszer, hol nem volt, itt volt, itt élt, járt-kelt, üldögélt és mosolygott a mi világunkban egy gyönyörű öreg tündér. Nagyon öreg tündér volt már, olyan öreg, hogy amikor évei számát kérdezték, bizony maga sem tudta megmondani. És egészen igazi tündér volt, olyan, aki sohasem lép teljesen a földre, hanem egy picivel mindig fölötte lebeg; olyan, akinek nincsen szüksége varázspálcára a varázslataihoz, mert elég, ha egyet szól, kettőt mosolyog, és azzal máris nevetőssé varázsolja a sírós arcokat; márpedig tudjuk, ennél nincs is nagyobb varázslat a világon. Arcán az ezernyi ránc mind-mind csupa mosolyránc volt; sőt, nem is mosolyránc, hanem megannyi külön-külön kicsi mosoly. Ha az egyik netán éppen elfáradt, hát csak annál szebben és frissebben ragyogott a másik.
Az öreg tündért valaha régen a Titkok Országából küldték a Földre. Ez, mint mondtuk, már nagyon régen történt, de az öreg tündér mégis mindenre emlékezett. Emlékezett a Bánat Értelmének Ligetére, ahol a szomorúfüzek a méltóság mozdulataival törtek az égnek, és hajoltak a földig; mellette a Tiszta Szépség sűrű erdejére, amelyben bársonyos tiszafák simogatták az ég puha, ruganyos kékjét; s emlékezett persze a Szeretet és Öröm Forrásának csilingelésére és vizének friss, üdítő ízére.
De az öreg tündér mégiscsak nagyon öreg volt már. És mert nagyon öreg volt, hát nagyon fáradt is volt bizonyára. Ám ezt csak úgy gondoljuk, mi, akik még találkozhattunk vele; mert fáradtságának soha semmi jelét nem adta. Még akkor is, amikor már csak ücsörögni tudott, kiült a parkban egy padra, és úgy nézett a labdázó, szaladgáló gyerekekre, hogy azok azt érezték: az öreg tündérrel a legjobb játszani a világon. Hát ezért azután az öreg tündér, bármennyire fáradt volt is már, s bármennyire vágyott hazamenni a Titkok Országába, nem indult el mégsem; mert tudta, hogy a gyerekek mindennap visszavárják, és hogy nagyon szomorúak volnának, ha majd egy napon egyszer csak nem ülne ott közöttük.
Azután egyszer azt hallotta egy ismerősétől, hogy él a közelben egy fiatal tündér, aki csak nemrégen jött el a Földre, és aki nagyon szomorú, mert még soha egyetlen gyerek sem kérte meg rá, hogy játsszon vele. Persze hogy nem, hiszen a gyerekek nem is tudtak a fiatal tündérről, mert mindig az volt az első dolguk, amikor lejöttek a parkba, hogy az öreg tündért megkeressék. Ám az öreg tündér, amikor ezt megtudta, gondolt egyet, és azt mondta a gyerekeknek:
- Menjétek át a park másik végébe, oda, ahol nemrégiben a gesztenyefa meggyújtotta virággyertyáit; ott szomorkodik egy padon egy kedves fiatal néni, azt vigasztaljátok meg, és hozzátok el ide közénk.
A gyerekek gyanútlanul szót fogadtak, és hangos sivalkodással elszaladtak. Pedig az öreg tündér tudta jól, hogy miért küldi el őket. Nagyon fáradt volt már, és hazavágyott, de nem akart úgy elmenni, hogy fájdalmat okozzon nekik. Most azonban már elmehetett, hiszen tudta, hogy a fiatal tündér is nagyon szépen fog játszani velük, és bízott benne, hogy így talán majd nem okoz nekik bánatot.
Fölállt hát, és elindult. Senki se látta, amikor elment. Ment a park fái között, szinte lopva, nehogy észrevegyék. Ment, ment, míg egészen el nem tűnt a földi szemek által látható világból.
A gyerekek közben megtalálták a fiatal tündért, aki mit sem tudott arról, hogy miért termett ott egyszeriben előtte ez a nagy csapat kislány és kisfiú. Nem tudott róla, de eszébe sem is jutott gondolkodni ezen; boldog volt, hogy ott voltak, és aki boldog, sokszorosan képes örömöt osztani. Játszani kezdett hát velük, és úgy belemerültek a játékba, hogy a gyerekek bizony egészen meg is feledkeztek az öreg tündérről. Ne haragudjunk rájuk érte; hiszen ekképp minden úgy történt, ahogy az öreg tündér elképzelte.
Csak egyvalamiről nem tudott. Hogy ő, aki ez idáig egész életében úgy járt, oly könnyedén lebegve, hogy soha sehol nem hagyta ott a lábnyomát, most egyszeriben súlyossá lett, és mélyre süppedt lábnyomokat hagyott maga után a kavicson és a fűben. Ő azt hitte, csak a fáradtságot érzi; pedig nemcsak a fáradtság volt az. Lábnyomai ott maradtak az úton mögötte, s azóta hiába fújt a szél, hiába esett az eső és a hó, hiába jártak a parkban százan és ezren, kik e lábnyomokat mind eltaposhatták volna; hiába, mert oly mélyek azok, hogy ott látszanak ma is épen és sértetlenül; ott látszanak, s mutatják az utat mindenkinek, aki már elfelé vágyik e világból, de még elmentében is csak örömöt szeretne osztani.
|
